Április 17-én megírtam az első cikkemet a választási vereségről. A címe elárulta a lényeget: ]]>Mi mozgósítottunk, ők mozgalmat építettek.]]> Az érzelmek ellen sosem nyerhet a pragmatizmus. Ma, július 25-én Orbán Viktor elmondta, hogy az ellenzék most nem pártként, hanem „szolgálati központként” kell hogy működjön.

A szóválasztások itt igen gyengére sikerültek még akkor is, ha az irány helyes, mert a szavak mögött az van, ami kell: MOZGALOM.

A pártok kora, ahogyan az eddigi politikában és politikai kommunikációban ismerjük hanyatlásnak indult, s még nem tudni, hogy a mozgalmak kora ideiglenes-e vagy teljesen átveszi a pártok archaikus és hierarchikus szerepét.

Sem Amerikában, sem Magyarországon nem pártok nyernek a különböző választásokon, hanem egy-egy karakter nyer, aki vagy élvezi egy párt támogatását vagy pedig egy kvázi-pártot épít maga köré. Trumpot szinte senki nem támogatta a republikánusok között, amikor először futott neki az elnökségnek. Aztán látván, hogy milyen mozgalmat tudott elindítani, majd később a MAGA igazi mozgalommá nőve ki magát, már hasznos volt a pártnak a karakter is. Az utóbbi pedig a Tiszára igaz, ami a mai napig nem egy párt, hanem egy mozgalom kvázi-párt jegyekkel.

Sokfelé visznek a gondolataim, de itt és most a tusványosi beszédre szeretnék koncentrálni – s kicsit mélyebben, mint a (még most is létező) Megafon-kiírások, hiszen kinyitva a Facebookot, 16 oldalt számoltam meg egy ültő helyemben, ahol az egyetlen gondolat Tusványosról Orbán Viktor azon mondata volt,

hogy ha valamiért elnézést kell kérnie, az az, hogy Magyar Péter tőlük került ki.

Miért említem ezt meg cinikusan? Mert a mondat jó, sőt ütős, de amikor minden jobboldali megmondóember, újságíró és influenszer ezt az egy mondatot ismétli, az elmond mindent a jelenlegi jobboldali kommunikációs állapotokról: vagy a tudás, vagy a kreativitás abszolút hiánya. De hogy valami hiányzik, az is biztos.

Na de mit gondolok én Orbán Viktor beszédéről? Sok, nem elhanyagolható gondolat és érzés kavarog bennem, mint választópolgár, mind aggódó magyar állampolgár, mind Fidesz-szimpatizáns, mind évtizede kommunikációs stratégiával foglalkozó szakember. Mindnek van mit mondania.

Kezdjük a választópolgárral

Hozta a minimális elvárást: a morális támogatást. 3 hónappal a vereség után erre már mindenki ki volt éhezve, kellett is és jól is esett. Mint intellektusra éhező választópolgár, szintén azt kaptam, amire éhezem: gondolatokat, kontextusokat, s sokszor visszaigazolást arról, amit én is látok a világból. Mérhetetlenül hiányzik nekem a mai magyar politikai életből az értelem. Mindent elvisz a show, elvisz az idiotizmus, a Netflix legújabb valóságshow-jára emlékeztető szint, amit én akkor kapcsolok be, amikor az agyam túlterhelt, és azt érzem, néznem kell valamit, ami lebutít picit. De ez ideiglenes és én választom meg.

A magyar politika viszont átvette ezt a szerepet és azon kapom magam, hogy most ha bekapcsolom a Netflixet, a legbonyolultabb gondolkodásra inspiráló filmet teszem be. Ennyire kiéhezettnek érzem magam az intellektusra.

(Megjegyzem, Amerikában is megvannak a butító politikusok, mint a teljesen analfabéta szinteken mozgó AOC, vagy Newsom, de azért van egy Rubio is, akinek, ha meghallgattuk a legutóbbi, kommunizmusról szóló beszédét, az ember a nehéz téma ellenére is azt érzi, érdemes élni és küzdeni).

Mint aggódó magyar állampolgár

Hozta, amit tudunk. Gond van. S nem kicsi. Míg az eddigi tusványosi beszédek a külpolitikai és a geopolitikai összefüggéseket hozták évről – évre, most a belpolitikai, de azért a világtól függő belpolitikai eseményeket keretezte s hozta elénk a valóság lenyomatát. Újdonság itt nem hangzott és nem is hangozhatott el – aki nem szavazott a Tiszára, a felsorolt okok miatt sem tette.

Aggódásom nem hagyott alább, de kollektívan aggódni kegyesebb, mint egyedül.

Mint Fidesz-szimpatizáns

Többször elmondtam a héten, hogy Tusványos vízválasztó lesz nekem. És lehet, hogy ettől most visszakoznom kell. Mert katarzist nem hozott, de nem is hagyott érintetlenül az ami elhangzott. Így most belekerültem a vaníliafagylalt ijesztő állapotába. Igen, hiányoznak a tettek és elég egyértelmű, hogy még nincs irány, nem, Orbánnak nincs iránya (ha van, akkor meg rosszul volt megírva a szövege). DE – ami eddig a csendbe veszett, az ma felszínre került: Orbán akar. Akar valamit tenni, akar harcolni, akar… S így az évek óta megszerzett bizalom benne visszaerősödött egy kicsit. Abban is igazat tudok adni neki, hogy nem mindig kell kapkodni, a kivárásnak is megvan a saját ereje – s hogy ami felépítette a Tiszát, az is fogja lerombolni. Erről az ]]>És eljön az „ennyi volt, nincs tovább!” című cikkemben]]> írtam részletesebben.

De elég-e arra apellálni, hogy majd ha fáj a tiszásoknak, akkor „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon visszakérik a Fideszt?

Ez, gondolom, sokakban felmerül. Elsőre az emberben élő tettvágy és frusztráció afelé húz majd, hogy kevesellje Orbán megszólalását, de ha hátralépünk és megvizsgáljuk a dolgokat – ahogy az említett cikkben azt én megtettem – rájövünk, hogy más lehetőségünk most nincs.

Mint évtizede kommunikációs stratégiával foglalkozó szakember

Az előzőhöz erősen kapcsolódva folytatnám a gondolatot, most magamra húzva a kommunikációs stratégiával foglalkozó szakember kalapját: Tusványos az Tusványos. Ez Tőkés László és Orbán „koncertje”, ahogy azt felkonferálták. Tehát mást várni, mint ami önmagától értetődő, az egyértelműen a csalódás szándékos keresése. Ez egy lassú, hosszú beszélgetés a színpadon három férfitől, akiből egynek van retorikai érzéke: Orbánnak.

Ez eddig is így volt. A kérdés csak az, hogy amikor az esemény „történelmi jelentőségűnek” van bejelentve nem érdemes-e változtatni azon, hogy eddig hogy is volt. Joggal mondja most azt valaki, hogy ha ezt most elkezdte nézni egy Tisza-szimpatizáns, jót nevetett, vagy hogy ezzel aztán nem lehet behozni az elvesztett fiatalokat…

S noha ez teljesen igaz, azért ennél fontosabb emlékezni arra, hogy ez ma, ez a 2 óra semmiképpen nem a Tisza-szimpatizánsoknak szólt. SEMMIKÉPPEN! Még akkor sem, ha Magyar Péter hol vitára akart odakéredzkedni, (az hogy minek akar vitázni egy miniszterelnök egy nem miniszterelnökkel egy nem kampányidőszakban, azt majd a saját pszichológusára bízom), hol pedig Facebook-posztokban igyekezett diszkreditálni az eseményt, (s közben mindenki látta lelki szemei előtt, ahogy Magyar Péter mereven nézte az élő közvetítést), hol pedig hergelte a népet Orbán-ellenes megszólalásaival (s természetesen a szeretet jegyében)… ez a 2 óra semmiképpen nem a Tisza-szimpatizánsoknak szólt.

Ez a Fidesz–KDNP (megkockáztatom, még a Mi Hazánk) választóinak szólt. S csak nekik. Csak nekünk. Célja szerintem nem volt több, minthogy morális támogatást adjon hónapos csend után, s jelezze, akarok tenni valamit.

Ami egyértelműen nem derült ki, az az, hogy mit és hogyan (mert a kivárás önmagában nem stratégia). S közben nem az volt ám a kommunikációs baki, amin most a tiszás influenszerek élvezkednek, mert hát náluk is megvan a megafonos sablonosság: vagyis az, hogy a mikrofonba behallatszódott, ahogy Németh Zsolt kérdezi, hogy mennyi van még és Orbán mondja, 2 perc – ebben semmi gond nem volt, sőt számomra még emberi is volt, és minden intelligens ember érti mi történt. Ami inkább az élet fintora, az a 2 perc, hiszen pár napja épp ennyit adott Magyar Péter a sajátjainak saját beszédre.

Ennél nagyobb gond az orosz mondat elhangzása. Ilyen helyzetekben mondja az angol, hogy too soon. Ez még túl korai volt. Amikor a pártodat oroszpártiság koholt vádjaival verték szét egy választásban, akkor az orosznak nincs helye még viccként sem.

Magát a beszédet retorikailag kár elemezni. Orbán minden retorikai szabály szerint jól beszél és jó előadó. Még akkor is, ha ma Magyar Péter dühkitöréseit használja a nép referenciapontnak. Attól mert ma annak tapsolnak, attól még nem az az időt álló retorikai képesség. Hitler sem úgy került a tankönyvekbe, mint retorikai példakép, pedig tapsoltak neki.

Két dolgot emelnék ki hiánynak, hogy ne húzza hosszabbra az amúgy még ömleni akaró gondolataimat.

1. Amikor azt mondom, Orbán felé a bizalmam újraerősödött, az nem a beszéde miatt volt. Nem. Hanem attól a mondattól, amikor arra a kérdésére válaszolt, hogy hogy van. Az arra adott válaszban láttam meg az EMBERT. S azzal az emberrel tudtam azonosulni. Az az ember én voltam, ő meg én. És ez a kommunikációs stratégia alapja – szerintem mindig is ez volt, de ma, a 21. században végképp ez.
2. Nekem egyáltalán nem hiányzott a sebek nyalogatása. Lerágott csont. Az is fárasztó klisé már hogy a Fidesznek vezekelni kellene, a fiatalosítás fals stratégiájától pedig már többször írtam. Itt nem szavak kellenek, hanem tettek. Azok viszont nagyon. Mert a kivárás teljesen passzívan egyértelműen zsákutca lesz. A kivárás tettekkel az már egy irány. De ebbe nem fér bele Kaminsky Fanni (egy NER-prototípus) és csapatának kommunikációs „stratégiája”. Ebbe nem fér bele az, hogy az ember április 13-a óta azt érzi valamit nem mondanak el neki. Hol van a sok szakértő, aki félreszakértett? Hol van a sok, statisztikát elkészítő ember? Hol vannak hogy elmondják mi is történt? Nekem nem kell az elnézéskérésük, nekem az őszinteség kell. Mert a vak is látta, amit ők valahogy nem. Szándékosan nem? Vagy miért nem?

Április 13-a óta az ember azt érzi, valamit nem mondanak el neki. És ez a bizalomvesztés alapvető oka, vallom, sokaknál.

Erre ma sem jöttek válaszok. Az egy vezetői gesztus, hogy Orbán magára vállalta a vereséget, DE ha nincs következménye és alapvető válaszokra nem kap a választó választ, akkor a bizalom elvész.

S az sem fér már bele, hogy a Facebook (amúgy tényleg) manipulált algoritmusára fogjuk a történteket. Meg Brüsszelre. Meg a Gen Z-re. Azért ennél több oka van annak – s ebbe az okba beletartozik hallgatás hiánya. Vagyis a meghallgatás hiánya. Ha nem hallod, hol kell találkoznod a szavazóval, bármennyire is jó az amit mondasz és ajánlasz, marad az űr. Az az űr most nagy.

S noha én megkaptam Tusványostól azt, amit Tusványos adhat és ez a nap rólunk szólt, a jövőben ennél több kell… Sokkal több.

Gulyás Virág  ]]>www.demokrata.hu]]>