A Le Figaróban Mathieu Bock-Côte kanadai esszéíró egy remek, gondolatébresztő írással jelentkezett. Bock-Côte dolgozatának alapját egy Lyonban elkövetett bűncselekmény adta. Történt, hogy egy helyi fiatalokból álló társaság buli után hazafele tartott, amikor is belefutottak egy migránsokból álló társaságba, akik kifejezték területi igényeiket mind Franciaországra, mind a társaság női tagjaira. Persze magukhoz hűen roppant választékosan tették mindezt, egy hölgyet például azzal vádoltak, hogy titokban pénzért szokott férfiaknak szexuá­lis szolgáltatásokat nyújtani, ami a társaságában lévő franciák tetszését érthető okokból nem nyerte el.

Szó szót követett, az udvarias udvarló erősítést hívott, és miközben felszólította a barátnőjét védő srácot, hogy létesítsen szexuális kapcsolatot az igen kedves édesanyjával, majd mocskos fehér k…rvanyalónak nevezte, a haverjával együtt egy minden részletre kiterjedő, roppant alapos verésben részesítette. 

A „francia” banda kis híján meglincselte a szerelmét védő francia fiatalt. Aki ugyan túlélte a találkozást, azonban a rendőrség kiérkezésére több mint fél órát kellett várnia, ugyanis a bátor rendfenntartók álláspontja az volt, hogy a csetepaté már befejezettnek tekinthető, így tulajdonképpen nem nagyon van feladatuk az üggyel összefüggésben.

Az eset Bock-Côte szerint két dologra mutat rá. Az egyik, hogy az ilyen típusú bűncselekmények egyáltalán nem kapnak nyilvánosságot, a fősodratú balliberális sajtó elhallgatja ezeket az eseteket, „jobb” esetben a kilúgozott politikai korrektség kódszavainak nyelvén számolnak be róluk, gondosan eltitkolva, hogy kik voltak az elkövetők és kik az áldozatok, illetve mi volt a kiváltó ok. Egyszerű verekedésként állítják be az ilyen tragikus eseményeket, ráadásul csak a bulvárhírek között, a kis színesek között kaphatnak helyet, holott a probléma napi szinten van jelen a francia társadalomban: rendszerszintű jelenséggel van dolgunk.

A másik pedig a bűncselekmény rasszista indítéka, hiszen a fekete vagy barna bőrű, migrációs háttérrel rendelkező elkövetők egyértelműen idegen-, helyesebben fehérgyűlölők voltak, mert többször is lealacsonyító módon, negatív kontextusban nevezték fehérnek áldozatukat, miközben addig ütötték és rúgták, amíg az el nem vesztette az eszméletét. Az esszéíró úgy gondolja, hogy a jelenség ősi törzsi reflexekre épül. A hódítók rendszeresen erőszakolták meg az elfoglalt területen élő nőket és asszonyokat, így teljesen logikus, hogy az integráció helyett az erőfitogtatást választó újkori honfoglalók is hasonlóképpen cselekednek.

Gondoljunk csak a 2015-ös szilveszteri kölni tömeges erőszakra! Akkor több száz, a közösségi médiában szerveződő, észak-afrikai származású fiatal indult meg egyszerre, abból a célból, hogy a hódítók erejét fitogtatva nőket molesztáljon. Ami sokkolta a nyugati sajtót – meg persze a közvéleményt is –, annyira, hogy öt teljes napon keresztül hallgattak az egészen elképesztő ügyről. Pedig a haladó szerkesztőségekben kizárólag a túltolt feminizmus élharcosainak pozíciójából szoktak írni, de azt is tudjuk, hogy időről időre álvitákat szoktak kezdeményezni olyan roppant fontos kérdésekről, hogy illendő-e a XXI. században megdicsérni egy hölgy külsejét, ruháját és frizuráját, esetleg horribile dictu előreengedni egy ajtóban, tekintettel arra, hogy mindezek egyenként is arra utalnak, hogy a bókolók és udvarias előreengedők részint a középkorban ragadt bunkók, részint úgymond szexisták, akik tárgyiasítják a nőket.

Azonban a szilvesztert Kölnben ünneplő hölgyek azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy azok a férfiak, akik valódi szexuális jellegű bűncselekményeket követnek el, ha és amennyiben valamilyen távoli és egzotikus országból érkeztek, egészen más megítélés alá esnek. Nem ítélik el őket, sőt egyfajta empátiával viseltetnek az irányukban, rájuk egyszerűen nem vonatkoznak az együttélés szigorú szabályai. Megrendítő ezt a fajta képmutatást és kettős mércét tapasztalni.

És most is valamilyen hasonló dolog történik, azzal tetézve, hogy immár a rasszizmus is megbocsátható, elfelejthető, elhallgatható, kicenzúrázható, ha fehérek ellen irányul. Az esszé­író arra is rámutatott, hogy Franciaországban a külvárosok fekete közösségének tagjai több olyan rapelőadóért is rajonganak, akik zenéikben a legbrutálisabb rasszista szövegeket használják. Persze anélkül, hogy bármilyen retorzióra számíthatnának. A hatóságok vagy félrenéznek, vagy a művészi szabadság részének tekintik az alább következő sorokat: „Fel kell akasztani a fehéreket, meg kell gyilkolni őket a fehér csecsemőkkel együtt.” A számot egyébként a migráns hátterű, fehérgyűlölő rapper, Nick Conrad jegyzi, és a művet bárki megtekintheti a YouTube-on.

Bock-Côte ugyan nem ír a haladó sajtó által megbocsáthatónak – sőt kötelezően megbocsátandónak – tartott antiszemitizmusról, de néhány mondat erejéig érdemes arról is beszélni. Nyugat-Európa nagyvárosaiban újabban – 2015-től – elsősorban az Izrael-ellenes tüntetéseken tapasztalható, hogy az arab származású migránsok a zsidókat szidják, és Heil, Hitler!-ezve a náci vezetőt éltetik. Ugyanők számos antiszemita gyűlölet-bűncselekményt is elkövetnek. A jelenség olyan méreteket öltött, hogy a támadásoktól tartva az elmúlt években több ezer zsidó vándorolt ki Izraelbe.

Az a korábban elképzelhetetlen mondat is elhangzott, hogy a biztonságuk érdekében a felekezet tagjai ne hordjanak a nyílt utcán kipát. Ami tényleg egészen döbbenetes, de ami még ennél is sokkolóbb, hogy a nyugati sajtó ezekről az esetekről is mélyen hallgat. Sebaj, mert arra viszont van energiájuk, hogy a zsidó közösség számára teljesen biztonságos Magyarországot vádolják antiszemitizmussal.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>