Ma 2020 augusztus 12. Klára napja van. Holnap Ipoly napja lesz.
ca23c48248aa95b23ab55a004d1715d8.jpg

Vörösbor és Le Pen

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Bordeaux-ban a világ legnagyobb borkiállításán, a Vinexpón, a Citadelle du Vin borverseny Trophée Excellent kategóriájában (mondjuk úgy, hogy a mesterek tornáján) a villányi Tiffán Ede- és Tiffán Zsolt-pincészet cuvée carissimae 2000-es évjáratú bora aranyérmet nyert.



Magyar pavilon a bordeaux-i borkiállításon

Fotó: Tiffán Zsolt

Provence, Gascogne, Bordeaux –    kalandozások a francia délen (1.)













Invokáció
Hát először is: óriási a kísértés! Mert most őszintén, mit tennének önök, ha így kezdeném bordeaux-i úti beszámolómat: a Chateau Lagrave 2000-es medocja rövid, aránytalanul hangsúlyos tanninokkal, durva savakkal, éretlen barrique ízzel…
Megmondom, mit tennének.
Van, aki elájulna ennyi kifinomult érzék és tudás láttán, s van, aki átlátna a szitán, és azt mondaná, „no, egy hülye sznob lett a garabonciás is”.
Mert hát, ne legyünk szemérmesek, ma divat a bor, s mint minden divatot, hát bor őfelségét is körülvették a hülye sznobok. Az újgazdagok. A komoly arccal, „szakértően” szürcsölgetők, csettintők és csücsörítők, akik aztán órákat vitatkoznak a tanninokról, mindenből a legdrágábbat választják (bor őfelségéből is), és akik már nem fogyasztanak szürkebarátot, csak pinot gris-t…
Tombor István Balaton-felvidéki borosgazda (az én „Papusom”) pincéjét is fel szokták keresni olykor az ilyenfélék. Aztán a kóstoló eljut a szürkebarátig, s valamelyik csettintő-csücsörítő lelki szegény megjegyzi, hogy „jó-jó, ez sem rossz, de azért mégis a pinot gris az igazi”, nos, akkor Papussal titkon összenézünk, beavatottan összevigyorgunk, és attól fogva már édes mindegy, hogy mit tölt a poharakba, mit mesél a töltés mellé, attól fogva évszázadok örök borosgazdái állanak szemben a pillanat divatos seggfejeivel, s ilyenekkel az ember nem borozgat.
Az ilyeneket a borosgazda kiszolgálja, s elad nekik, ha vesznek valamit éppen.
Igen, elad.
Mert ebben se legyünk szemérmesek, a divat és a sznobok azért jót tesznek a bornak. A piacnak. Az üzletnek.
A borozgatás, pincézés, szőlőmustra, éjszakába szakadó beszélgetés, mandularágcsálás és az összes nagy csöndek pedig maradjanak meg a korszerűtleneknek, akik bele-belerévednek Fekete Istvánba is, Hamvas Bélába is, aztán annyi tanulságot szűrnek le a mindenség bor őfelségét érintő szeletkéjéből, hogy a jó bor az, amelyik ízlik.
S ha Tiffán Zsolt gyertyát gyújt a cuvée carissimae-hez, akkor valami történni fog, valami, ami már „odaát” van, divatokon, sznobokon, üzleteken, piacokon túl, az örökkévalóságban, örökkévaló szőlősgazdák tenyerében, tudásában, harcaiban, bukásaiban és győzelmeiben, régi pincék melankóliájában, a megöregedett penészben, titkos sarkokban és zugokban, egérsurranásban, egy, a „gyerek esküvőjére” félretett palackban, halk megelégedettségben, szótlanságban, kiszolgált, elfelejtett öreg hordók szomorúságában, a frissek szertelenségében, a legöregebb pincemunkás kiszámított, felesleg nélküli mozdulataiban, az ászokfa bölcsességében, a lopó csiklandósságában, a jó borhoz szelt elemózsia kacagásában, az öreg, súlyos pinceajtó méltóságosságában, az eget fürkésző reménykedésben, a munka bizonyosságában, az életben. Aki szőlővel, borral dolgozik, no, az optimista ember. Ezért aztán kiszolgáltatott.
De talán elkalandoztam…
Gyertek hát, hajoljatok közel, ide, egészen a vállamhoz; úgy; be kell vallanom valamit ugyanis. Egy szörnyű titkot az életemből: én nem tudom, mi az a tannin. S még azt is bevallom pironkodva, hogy úgy harmincöt esztendős koromig nem is ittam mást, csak sört. Azt szerettem, és az Oktoberfestek hangulatát. A literes krigliket, bajor nótákat, a felsőtestek ütemes ringását, a nagy bajor perecet – őseim világát. Amitől frászt kapnak egyesek, s ők minél inkább frászt kaptak tőle, magam annál inkább hivalkodtam ebbéli vonzalmaimmal. Csak mert így kerek a világ…
Aztán az elmúlt öt esztendőben valahogyan hű alattvalója lettem bor őfelségének. Talán Papuska miatt, s mert olyan borosgazdák lettek a barátaim, mint a Légliek, a Vesztergombiék s a Tiffánok.
No hát, ezt is tudnia kell az olvasónak, mielőtt elkalandozik velem Bordeux-ba.
Mert bizony, Bordeux-ban jártam Tiffán Zsolttal és Vesztergombi Csabával. S most krónikát kell írnom mindarról, amit ott láttam, hallottam, tapasztaltam. Ki is nyitok egy palack villányi cabernet sauvignon & franc-t az 1999-es esztendőből, Tiffán Ede és Zsolt pincéjéből és lelkéből.
Legyen ez az invokáció a garabonciás nagy munkája elé. Igen… Ez jó bor, hiszen ízlik… Hát akkor kalandra fel! Tartsatok velem!

Seregszemle Villandraut főterén, sziesztaidőben… A Restaurant de Goth teraszán…
Ugyanis azzal a megdöbbentő hírrel kell kezdenem, hogy Villandraut-nak is van főtere. Bazas-nak is van főtere. Préchac-nak is van főtere. S amit talán nem is fog elhinni nekem senki sem, még Sauternes-nek is van. Főtere. Olyan apró főterek ezek, amilyeneken Mihály üldögélt egy másik boldog országban, Itáliában, olyan apró főterek, amelyek aztán Mihállyal és az Utas és holdvilággal beköltöztek a garabonciás képzeletébe a rettenetes évtizedek alatt, a „vas és acél országában”… Sok évszázados kőburkolatok, sok száz esztendős házak, időkoptatta zsaluk és ajtók s az étterem, a fogadó, a kávézó, amelyet a „család” visz, szintúgy évszázadok óta talán.
Jöhettek-mehettek itt háborúk, Napóleon hadai, németek és partizánok és kollaboránsok, sőt még jakobinusok is – a főterek maradtak. Az élhető élet maradt.
Imigyen maradt a sziesztaidő is.
Ahogy én láttam, a sziesztaidő magában foglalja a délelőttöt, az ebédet, a kora délutánt, a késő délutánt meg az alkonyatot. Az éjszakát csak azért nem, mert ahogy éjjel lesz, felébrednek a kisvárosok, megtelnek néppel az utcák, rejtélyes családok sétáltatnak két-három éves gyerkőcöket a főtereken, előkerülnek az öregek is – mintha ünnep lenne.
Jó nekik…



A sauternes-i borvidék. Táj, amelynek környékén soha nem jártak szovjetek, kommunisták

Fotó: Tiffán Zsolt
Casteljaloux temploma is öreg templom. Bevackolták magukat falai közé az évszázadok, amelyek már zsémbesek, törődöttek, morgósok, nehezen mozdulók, látszik, hogy nem mennek innen sehová, csak ha eljön a végítélet. És befészkelte magát Casteljaloux templomának falai közé egy kis termetű, szemtelen, mitugrász jelen is – méghozzá röplapnak álcázva magát. Az iraki háború áldozatainak gyűjtenek a casteljaloux-i templomban, s nem lehet nem észrevenni azt a dacot, ahogyan a franciák adakoznak az iraki háború ártatlan áldozatainak javára.
Jól van ez így.
Nem szükséges ugyanis mindenáron szervilisnek, nyálasan, gyáván önfeladónak lenni. Ez maradjon meg azok privilégiumának, akik „különös anyagból vannak gyúrva”. (A garabonciás azt is tudja, miből, de a jó ízlés gátat szab ennek a közlésnek.)
Dacosan, haragosan adakoznak a casteljaloux-i népek, mert hát ez itt ráadásul a francia dél. Provence, Gascogne, Bordeaux. Ilyesféle történelmi helyeken halad keresztül a vándor, és azt várja, hogy valamelyik bokor mögül előugrik D’Artagnan s mind a többiek. A bíboros gárdistáit is lessük, meg a Miladyt fekete liliommal a vállán – ám őközülük nem ugrik elő senki sem. Más ugrik elő: Le Pen. Az út menti fákon, házfalakon feliratok: „Le Pent elnöknek!” – és a politikus arcképe.
Ez a francia dél…
S ha hinni lehet a világsajtónak, akkor tehát itt, a francia délen csupa rasszista, idegengyűlölő, antiszemita, populista népek laknak. (Az különösen jó, amikor a nép populista…)
Nem lehet hinni a világsajtónak.
Nem is lehetett soha.
Teljesen normális népek laknak a francia délen, igaz, nem hajlandók megszólalni, csak franciául, de ez elviselhető. Normális népek laknak itt, csak elegük van néhány dologból. Miképpen a világnak is elege lesz hamarosan néhány dologból végképp. Mert hát ilyesmi dolgokkal van elfoglalva az emberiség évezredek óta.
Aki tud jobbat, szóljon.

Szőlők, kastélyok, borok Nagy, lusta, fáradt és lomha ködök lepik el alkonyatkor a sauternes-i borvidéket. Az Atlanti-óceán leheli őket, amikor nagyot sóhajt, mert elunta az örökkévalóságot. Sóhajt az óceán, a tegnapra gondol, az ő tegnapjára, amikor még nem volt ember – sóhajt az óceán, jön a köd, elborítja a sauternes-i borvidéket. A ködtől lusta, fáradt és lomha lesz a szőlő, megtöppednek a szőlőszemek, összesűrűsödik, megreked bennük az édesség, mint az elvirágzott, soha el nem kelt leányok szívében, mint a darázscsókolta, kései cseresznyében, mint a végső elválás előtti legutolsó csókban – s édes desszertbor lesz a sauternes-i sauvignon blanc és a semillon.
S ezeknél bizony csak egy jobb édes desszertbor van ezen a világon: Szepsi István tokaji eszenciája.
Ilyesmi kijelentéseket enged meg magának a garabonciás, ugyanis korszerűtlen, száműzött és boldog nacionalistát faragott belőle a korszellem. S ez az érzés megint igazolást nyert őbenne Provence, Gascogne és Bordeaux nacionalista parasztjai között, odalent a francia délen…
Nem tudom, talán feltűnt már másnak is, hogy a garabonciás nekifogott a borokról írni. S mert ehhez végképp nem ért, hát ismét segítségért fordul a följebbvalókhoz. Így aztán kinyit most a garabonciás egy palack Csaba cuvée-t a szekszárdi Vesztergombi-pincéből és lélekből, s ennek segedelmével majd ellátogathatunk együtt a chateau-k közé…
Van azért a szőlőben is valami lopott, képzelt, de mégis igazi örökkévalóság. Különösen errefelé, ahol némely ültetvényben nyolcvan–száz esztendős tőkék öreg, ráncos tövében álmodik a reménység, az élni akarás.
S minden sor végén rózsabokor virít.
Mert a rózsa jelzi legelőször a betegséget.
Hát ilyen az a vidék, az a táj, az a szőlő, amelynek a környékén soha nem voltak kommunisták. S egy-egy dombtetőn, völgyecskében, évszázados fák mögül itt is, ott is előbukkan egy kastély. Egy chateau.
Chateau de Cazeneuve.
Chateau de Roquetaillade.
Chateau de Pichon.
Kőfalak, tornyok, platánsorok, évszázadok, középkorok, gazdák és gazdaságok…
Mi lett volna mindebből, ha őket is a szovjet szállja meg a háború végeztével? Most mindegyik az enyészeté lenne, téeszirodák, lóistállók költöztek volna beléjük, a szőlőket már réges-régen tönkretették volna, s a bordeaux-i megszállott és mindent túlélő és soha nem hitehagyott gazdák éppúgy a semmiből építenék újra a borvidéket és a borkultúrát, mint a mi nagyszerű borosgazdáink.
Szerencsésebbek voltak a bordeaux-i gazdák, mint a mieink. Nekik így más bajokkal kell most megküzdeniük.

 Bayer Zsolt, mno.hu


 

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Alámerült atlantiszom (142) Jobbegyenes (1817) Heti lámpás (243) Titkok és talányok (12) Életmód (1) Mondom a magamét (4718) Mozaik (83) Gazdaság (652) Szépségápolás (15) Nagyvilág (1451) Vetítő (37) Sport (729) Flag gondolja (33) Politika (1571) Tv fotel (65) Történelem (14) Emberi kapcsolatok (36) Kultúra (6) Rejtőzködő magyarország (171) Gasztronómia (539) Irodalmi kávéház (489) Belföld (5) Autómánia (61) Mozi világ (440) Tereb (140) Egészség (50)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>