No megvártam, míg leküzdi zavarát XIII. Rottyics, mert tudtam ám a nevét is, csak elfelejtettem. Akkor félre vont, kimentünk a parkba, és megmondta, hogy őt igazából Buga Jakabnak hívják, és Nyírmadocsáról származott el anno valami útépítés okán, s amit a hajóról mondott, azt komolyan gondolta. Kint van ugyanis egy expedíciós hadteste Délamerikában, Pataton országban, és meghalt az admirális, a legénységet meg lágerba zárták az óriások. Mert hogy ottan óriások élnek. Na mondom, sok marhaságot hallottam életemben, de má’ megengedj, fölség, ezt nem hiszem el. Fogadást kötöttünk, de azzal, hogy magamnak kell utánajárnom, mi is az igazság. Így kerültem hajóra!

A flotta zászlóshajóját, a Satupad cirkálót bocsájtották rendelkezésemre. A fedélközbe elszállásoltak háromezer kutyafejű tatárt, ők voltak az expedíciós hadtest. A tengerészek jórészt görögök, a tisztikar természetesen magyar volt, mint a fontosabb hadiflottáknál általában. Behajóztunk több ezer tonna konzervet, sárgaborsót, savanyó tököt, sőt még ivóvizet is, mert errefelé sós a tenger. (Aki halott már ilyet, az tegye föl a kezét!)

Április elsején oldottuk el kikötő köteleinket. A mólón ezernyi nép, fúvószenekar, a tribünön a város kiválóságai sorakoztak fel. Épp engedélyt adtam Görcs Huba kapitánynak az indulásra, amikor megláttam a tömegben hajdani tanítványomat a hadiakadémiáról, bizonyos Topol Ferit. Igen sajnáltam, hogy eddig nem találkoztunk, és hangomat kieresztve üdvözöltem:

-Szevasz, Topol!

No, az óta hívják a hajdani Halászfejérvárat Szevasztopolnak.

Utunk első szakaszán a Holt-tengert szeltük át. Ez arról nevezetes, hogy itt az unalom öl meg minden hajóst, mert sem szél, sem vízi állatok, sem mozi nincs a közelben. Hogy az embereket foglalkoztassam, kitaláltam az íjászversenyt. Felhordattam a raktárból ami íj ott hevert, azt mind. A lővonalat a hajóorrban jelöltem ki, a céltáblákat pedig a taton helyeztem el. Először a szabad váltás tengerészeit állítottam sorba. Elhangzott a vezényszó, surrantak a vesszők, még szép találatok is akadtak, hanem ami ezután következett – szóval a katonaság, a kutyafejű tatároknak egy jó része ott heverészett, süttette a hasát a fedélzeten, és amikor meglátták, hogy a tengerészek a táblákra lőnek, hát mind fölugrott. Ékhetetlen csaholással rohantak hátra, mindegyik céltáblát nyolc-tíz tatár próbálta elkapni, és vinni a „vadász”-nak. Egészen elborzadtam arra a gondolatra, hogy ezt a csürhe népet majd nekem kell hadba vezetnem? No, megvártam, míg elhozzák a táblákat (közben több társukat halálra marták, amelyik meg sikerrel járt, úgy riszálta a farát, mint valami vadászvizsla.) Baca népség, gondoltam, a legjobb lenne megszabadulni tőlük, hisz a tisztikarból és a legénység válogatottjából nagyobb harcértékű csapatot tudok kiállítani ezeknél! Hát vezényeltem: jobbra kalózhajó, összlövés, egy-kettő-három! Mindenki ellőtte nyilát jobbra, ezek a böszme félkutyák meg eszük nélkül a vesszők után…

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja