Találós kérdés: melyik galamb a fasiszta?

 

 

   Ismét elkezdődött. Vagyis folytatódik, ismét a mi adónkból. Új példázat: képzeld el, hogy a laktanya étkezdéjében letelepszenek az újoncok, és nekilátnának olyan-amilyen ebédjüknek, amikor felharsan az üti (ügyeletes tiszt):

   - Figyelem! Kanál jobb kézbe, majd a második fogásnál kés a jobb kézben, villa a balba!

   A legények összenéznek, alig tudják visszafojtani a röhögést. Minek néz ez bennünket? De nem történik semmi egyéb furcsaság, így napirendre térnek, jóllaknak, eltelik a nehéz nap, ám a másnapi ebédnél megismétlődik a felszólítás, azzal a különbséggel, hogy az egyik fiúhoz odamegy a tiszt:

   - Maga a fülén ül, vitéz uram?

   Mire az újonc, zavartan:

   - Jelentem, én balkezes vagyok!

   - Értem. Deviáns. Nagyon helyes. – Mondja a tiszt maga elé, majd harsányan folytatja:  

   - Akkor csak magának: kanál bal kézbe, majd ugyanúgy: kés a bal, villa a jobb! Végrehajtani!

   Később, ahogy felbátorodnak, érdeklődni kezdenek a felsőbbségnél, és a korrekciós tiszt közli, hogy nem ő találta ki ezt a szabványszöveget, felsőbb parancsra ennek minden étkezésnél el kell hangzania. Esetleg annyit tehet, hogy a feladat végrehajtását átengedi a sorállománynak, ám a jelentkezők nem tolonganak, így marad a rend: a legénység minden délben meghallgatja az ütitől az evőeszközök helyes használatának fortélyát. Mármost mi lesz ebből? Az első hónap után némelyek eltűnődve nézegetik kezeiket. A második hónap végére többen összekeverik a helyes fogás módját. Mire leszerelnek, hála a naponta ismétlődő, tökéletesen fölösleges, vagyis arcátlanul sértő leckének, alig van katona, aki képes lenne jobb és bal kezét megkülönböztetni. Tökéletesen összezavarodtak. Visszafejlődtek kétéves korukba, mert talán egy hasonló képességű miniszter, önmagából kiindulva, úgy vélte a tömegesen nem létező problémát megoldani, ahogyan láttuk.

   Lehetséges a népbutításnak ez a mértéke, illetve módja? Hogyne, barátaim, már naponta találkozhatunk vele, ugyan a laktanyában nem tudom mi a helyzet, de az biztosan nem elég hatékony, hiszen kimaradnának a lányok-asszonyok, rés támadna a politicailag korrect erős bástyán! Attól pedig tervezőm óvjon! Annál már jobb, ha tévé-rádió-mosógép ontja naponta az igét: szabadság! egyenlőség! tolerancia! menekültek befogadása!

   Ha holnap ismét arcodba fröcsögik a Te állítólagos türelmetlenségedet, más szóval: butaságodat, tudd: sehol a világon ilyenféle propagandának helye nincs. Ha van, az annyi, mint az SZDSZ-é: valami két-három százalék a közgondolkodásban. Ahol pedig mégis, ennél több, hát azt az országot nézd meg tíz-húsz év múlva. Épp most olvastam, hogy Romániában a ren-dőrség szabályos csatákat vív a cigány kolóniákon. Hollandiában, egyelőre még egyedi esetként, simán meggyilkolták azt, aki csak szót emelt hazájáért. Kell ez nekünk? Egy frászt, csak annyira, mint üveges tótnak (bocsánat: szlováknak) a hanyattesés. De lépjünk túl a nyavalygáson, tudod-e, honnan ez a már elfelejtett szólás?

   Magyarországon, már amíg létezett való földrajzi mivoltában, sajátos munkamegosztás élt az egyes tájak és nemzetiségek között. Az említett tótok, mivel földjük meglehetős mostohán látta el őket, kitűnő kézügyességüket vándoriparosokként használták. A két leginkább ismert foglalkozásuk volt a drótozás (törött cserépedények szilánkokból újbóli összeállítása, és rögzítése úgy, hogy még évtizedekig használhatóak maradtak) és az üvegezés. Persze, tevékenységük megértéséhez tudni kell, hogy abban a paraszti közegben, amelyben működtek, pénz nem igen forgott, az általuk kezelt iparcikkek már csak a természeti gazdálkodás okán is, értékesek voltak, tehát az efféle munkának, a drótos-üveges tótnak meg volt a maga komoly becsülete. Vasedényt alig használták, üveget pedig csak olyan méretben, amelyet egy háti kereten el lehetett szállítani. Amikor a faluban felhangzott a kiáltás: - Drótoznyi! fótoznyi!… - közel sem hangzott oly humorosan, mint esetleg itt, mert inkább várták a tótot, mint ma a mirelit-áruló osztrákot. Tehát tudálékosan mondva, valós szükségletet elégítettek ki, mi mást is tehettek volna? Elindultak tavasz elején, bejárták a Kárpát-medencét, és valamikor ősszel tértek haza, ebből úgy-ahogy el is tartották családjukat. Munkájukat a portán kívül végezték, mert a házba sohasem mentek be, leültek az árokpartra, maguk köré gyűjtve azokat, akiket vándorútjukon nélkülözniük kellett, sajátjuk híján munkaadói mindenkori gyermekeit, s ennek a gyerek-seregnek egyik tagjától tudom mindezt… S jut eszembe a kihalt, már végképp „fasiszta” közmondás: „adj a tótnak szállást, kitúr a házadból”! Akkor hogy is van ez? Jobb időkben az a tót nem is kért szállást?

 

Pogány István