Ma 2020 február 24. Mátyás napja van. Holnap Géza napja lesz.
f00ec369ad21ab7e762ed006f3a04e90.jpg

Örök rangadók - Kék az ég és zöld a fű

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Anglia 1966-ban a július 11-énkezdődő labdarúgó-világbajnokságra készült, szinte valamennyi polgára kívülről fújta a skifflekirály Lonnie Donegannek a vb kabalafigurájáról, World Cup Willie-ről írt nótáját („Ő mindenki favoritja a tornán”), ám az FA Kupa döntője sem szorult háttérbe.

Azon a napon – május 14-én –, amelyen az Everton–Sheffield Wednesday csúcstalálkozót rendezték a Wembleyben, az Egyesült Királyság toplistáját Manfred Mann Pretty Flamingója vezette a Lovin’ Spoonful Daydreamje és a Beach Boys Sloop John B-je előtt, mégis a londoni meccs volt az igazi sláger. Még John Lennon és Paul McCartney is kinn volt a mérkőzésen, drukkolni az Evertonnak az első FA Kupa-diadalának hetvenedik évfordulóját ünneplő Sheffielddel szemben. (Amely onnan kapta a Wednesday nevet, hogy elődje, a helyi Cricket Club szerdánként tartotta találkozóit, ennek nyomán a futballrészleget is szerdai napon alapították 1867 szeptemberében.)

Úgy festett, hogy a Beatles legendás szerzőpárosa sem tudja kiszurkolni a liverpooli sikert. A Sheffield ugyanis tartotta magát ahhoz a szokásához, hogy abban az évadban minden egyes kupameccsén legalább két gólt szerzett. A Readinget 3-2-re, a Newcastle-t, a Huddersfieldet és a Blackburnt egyaránt 2-1-re, a Chelsea-t 2-0-ra győzte le. Az előbbi négyet idegenben, az utóbbit semleges terepen, Birminghamben (Villa Park, 61 321 néző), azaz úgy jutott el a Wembleyig, hogy egyetlen mérkőzést sem játszott hazai pályán! Aztán a londoni „szentélyben” 2-0-ás előnyt szerzett. (Lennon, McCartney: Help!)

A találkozó kezdetén a tíz évvel később a Manchester Unitedet 1-0-ra felülmúló Southamptonnal kupagyőztes skót Jim McCalliog avatta fel Gordon West kapust, majd a szünet utáni szakasz első negyedórájában az a David Ford növelte az előnyt, aki „őssheffieldi” volt: a dél-york shire-i városban született két hónappal a második világháború vége előtt. A Wednes day hívei már azt gondolták: a szombat is „szerda”… Ám hirtelen „megérkezett” Mike Trebilcock. A csatárt a Plymouth-tól igazolta az Everton 1965 decemberében – 23 ezer fontért –, ám az új szerzemény annyit volt sérült, hogy hároméves liverpooli pályafutása során mind össze tizenegy bajnoki mérkőzést játszott. Azonban 1966 májusában kivételesen egészségesnek mutatkozott, és Harry Catterick edző beállította a csapatba.

Bölcsen tette. A felépült angol beteg öt perc alatt duplázott, vagyis egyenlített, s a félfontos belépő mindjárt minden pénzt megért az Everton táborához tartozók számára. (Egy évvel korábban, az 1-0-ás szigetországi sikerrel zárult Anglia–Magyarország barátságos válogatott találkozón 15 shilling, azaz 0,75 font volt az átlagos jegyár a Wembley stadionban.) Eddie Cavanagh, a liverpooli drukkerek egyike olyannyira megrészegült a váratlan 2-2-től, hogy örömében beszaladt a pályára, és addig rohangált az aréna nevezetes pázsitján, amíg a rendőrök el nem kapták.

Az elfogás nem ment egyszerűen: a mámoros szurkoló a fűre dobta a zakóját, hogy minél gyorsabban menekülhessen a karhatalom tagjai elől, és ingben, pantallóban, nadrágtartóban gyorsabban futott, mint a nagy melegben is előírásosan beöltöző egyenruhások. Az üldözők egyike az Everton tizenhatosa előtt érte utol és terítette le – a Wednesday hívei, ha tizenegyest nem is, szabadrúgást követeltek… –, s nem tudni, miután kivezették a gyepről, látta-e csapata harmadik, győztes gólját.

Mert a híres közjáték után – amelyet a The Observer című brit lap 2004-ben minden idők harminc legbotrányosabb sportjelenete közé sorolt – az Everton fordított. Gerry Young a félvonalnál luftot rúgott, Derek Temple pedig a sheffieldi hálóig menetelt (3-2).

A liverpooli születésű, az Evertonban 234 bajnoki mérkőzésen szereplő balszélsőnek ez volt labdarúgó-karrierje legszebb pillanata, jóllehet egy esztendővel korábban győztes meccsen debütált a válogatottban az NSZK–Anglia találkozón (0-1). Ám a nemzeti együttesben akkor játszott először és utoljára, ráadásul Nürnbergben nem szerzett gólt… A kupadöntőt viszont eldöntötte, mégsem az övé volt a főszerep, hanem az egyszerűen tarthatatlan Cavanagh-é. Róla még évtizedekkel a felbukkanása után is sorra születnek az újságcikkek; noha már nem él, az emléke máig eleven Angliában.

Andrea lányának férje például most is így mutatja be hitvesét: „A feleségem, Eddie Cavanagh gyermeke.” A papa azonban már nem csupán a Buster Keaton-i jelenetről híres. Köztudottá vált, hogy nem evett ketchupot, sőt a famíliáját is eltiltotta annak fogyasztásától, mert a paradicsompüré piros, mint az FC Liverpool klubszíne… Az örök rivális stadionjában soha nem járt – minden évadban egyetlen Everton-meccset mulasztott: azt a városi rangadót, amelyet az Anfield Roadon rendeztek –, és lakása összes falát kékre festette. (Ebben a tekintetben a konyha, a fürdőszoba és a mellékhelyiség sem különbözött a szobáktól.) A családi kandalló fölött a futásáról készült négy felnagyított fotó virított, és örök dilemma marad, hogy az Evertonnak amásodik világháborút követő első FA Kupa-diadalára vagy a saját „hőstettére” volt-e büszkébb. Az viszont biztos, hogy nem sokkal a halála előtt két barátja arra kérte: utazzon el velük Londonba, és szaladjon újra a Wembley gyepén. Bár már egészségügyi problémákkal küzdött, kijárták, hogy engedjék be még egyszer a futball angol „templomába”, s ismét boldogan rohant végig a ’66-os úton.

Szívesen újraélte volna a csapat liverpooli fogadtatását is. A Mersey-parti településen tízezrek köszöntötték a győzteseket, akik már nyitott buszban hajtottak végig a Lime Streeten; az Evertonnak az FA Kupát azt megelőzően utoljára elhódító együttesemég lovas kocsin parádézott a városban. Bizony sokat – kilencszázharmincháromtól harminchárom évet – kellett várni az újabb ünnepségre… Kölyökként Cavanagh maga is arról álmodott, hogy a klub dicsőséges játékosainak egyike lesz, de csak a korosztályos csapatokban szerepelt, a felnőtt gárda közelébe sem jutott. Mármint addig nem, míg középkorú civilként fel nem tűnt a pályán…

Az angol sajtó a „sas” Eddie-hez hasonló médiasztárt nevezte az első futballhuligánnak. Paradox módon a Liverpool külvárosából, Huytonból származó férfi – akarva-akaratlanul – elhomályosította az Everton diadalát. Pedig a csapat –melynek balhátvédje, Ray Wilson a vbtrófea elnyerésében is szerepet játszott azon a nyáron – egyetlen kapott gól nélkül jutott a döntőbe, noha a Wembleyért hét meccset kellett játszania. A Manchester Cityvel vívott negyeddöntőben ugyanis kétszer 0-0-t ért el, majd harmadszorra 2-0-ra győzött. Korábban egyaránt 3-0-ra verte a Sunderlandet, a Bredfordot és a Coventryt, aztán a legjobb négy között, Boltonban (60 000 néző előtt) 1-0-ra nyert a két évvel később a BEK-történet első angol győztesévé előlépő, Bobby Charlton és Denis Law vezérelte Manchester United ellen. Amúgy a brit televízió 1968-ban közvetítette először színesben az FA Kupa döntőjét. Mr. Cavanagh azonban a Sheffield Wednesday felülmúlásakor rögzített tévéfelvételeket sem fekete-fehérben: csakis kékben látta…

EVERTON–SHEFFIELD WEDNESDAY 3-2 (0-1) FA Kupa-döntő, 1966. május 14., London, 100 000 néző. Jv.: Taylor.

Everton: West – Wright, Labone, Wilson – Gabriel, Harris – Scott, Trebilcock, Alex Young, Harvey, Temple.

Sheffield: Springett – Smith, Ellis,Megson – Eustace, Gerry Young – Pugh, Fantham, McCalliog, Ford, Quinn.

Gól: McCalliog (4.), Ford (57.), Trebilcock (59. és 64.), Temple (74.).

]]>www.nol.hu]]> - Hegyi Iván

Infó: A cikk eredeti változata a 2013.05.11-i Népszabadságban olvasható.

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gazdaság (638) Alámerült atlantiszom (142) Heti lámpás (233) Kultúra (4) Tv fotel (65) Vetítő (37) Életmód (1) Mozi világ (440) Nagyvilág (1446) Tereb (139) Rejtőzködő magyarország (171) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (4332) Sport (729) Történelem (13) Politika (1571) Jobbegyenes (1692) Flag gondolja (33) Belföld (5) Mozaik (42) Egészség (50) Autómánia (61) Emberi kapcsolatok (36) Irodalmi kávéház (479) Szépségápolás (15)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>