Ma 2024 március 28. Gedeon, Johanna napja van. Holnap Aguszta napja lesz.
Kondor Katalin: Az eltűnt bátorság nyomában

Kondor Katalin: Az eltűnt bátorság nyomában

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Bottal üthetjük az eltűnt idő nyomát.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az egyetemista ifjúság körében igencsak népszerű volt Marcel Proust neves francia író regénye, azaz regényfolyama, Az eltűnt idő nyomában című. Annak ellenére, hogy a mű az 1900-as évek elején jelent meg. Miként a fülszöveg jelezte, a regény központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra. A szerző hosszan elmereng azon, miként módosul a test, a személyiség, az ízlés, a divat, a világnézet az idő múlásával, s hogyan válik avíttá, ami egykoron korszerű volt, s bizonyos idő elmúltával miként jön divatba ismét az, ami korábban már meghaladottnak, ósdinak számított. A jelenséget magunk is, a jelenben élők is tapasztaljuk, villámgyorsan tud változni, eltűnni az életünkből az aktuális divat, továbbá jónéhány szokás, sőt viselkedési szabály minősül napok alatt túlhaladottnak. A technikai újdonságokból kis túlzással percek alatt múzeumi tárgy lesz, s az sem ritka, hogy amit manapság erkölcstelennek gondolunk, az holnapra mindennapos dicsekvés tárgyává „nemesül”.

Nem is volna e jelenséggel különösebb bajunk, csak éppen, ha arra gondolunk, hogy a világ fölött őrködik a rend, miképpen ezt szép versében megüzente nekünk Wass Albert, akkor, ha körülnézünk, sajnos napjainkban azt kell tudomásul venni, hogy az idő múltával a társadalmak többségében immáron semmiféle emberhez méltó rend nem működik. Eltűntek olyan viselkedési, közösségre vonatkozó, alapvető erkölcsi irányelvek, normák és követelmények, amelyek keretet adtak életünknek, tisztelve az egyént és a közösséget egyaránt.

Ilyen gyorsan múlik vagy tűnik el az idő? Kérdezhetjük magunktól, mert amúgy nemigen van kitől. A rend láthatóan eltűnt, és vele együtt távozott a bátorság. Amiről azt gondolta az ember, hogy az élet eltörölhetetlen és nélkülözhetetlen velejárója, mely nem tűnhet el és nem is kophat meg. S manapság talán ez a legnagyobb baj. Mert eltűnt és megkopott. Természetesen nem a rettenthetetlen és merész hegymászókra, nem a cirkuszi artistákra, s még csak nem is a háborús hősök nagy tetteire gondolok, hanem a tisztességes, józan, emberhez méltó élethez szükséges bátorság van tűnőben. Tort ül az erőszak az élet számos szegmensében, fegyverek mögé bújnak a konfliktusok őszinte megbeszélése helyett a világ urai, életellenes szabályokat erőltetnek ránk, üldözik a vallást, megrontják gyerekeinket, s ami lényeges: napjainkban mindezt az emberiség többsége az ellenállás legkisebb jele nélkül tűri. Vagy ha lázad is, tudomásul veszi, hogy bántják, vízágyúkkal, gumibotokkal szétoszlatják tüntetéseit, s követeléseinek nemigen lesz foganatja.

Mindebből az következik, hogy az okos és tisztességes, a méltó élethez szükséges bátorság bizony eltűnt az életünkből. Vajon nyomába eredhetünk-e még? Hiszen kifosztóink, az életellenes cselekedeteket ránk erőltető, többnyire láthatatlan erők uralkodnak felettünk, a méltó életet élni akarók felett, mégpedig úgy, hogy folyamatosan félelemben próbálják tartani az „alattvalókat”, s ők félnek is. Félnek a járványoktól, félnek a háborútól, félnek a hideg téltől, a vegyszerekkel teletömött élelmiszerektől, egymástól, s még folytathatnám a sort, hiszen van félelmet keltő jelenség épp elég, de úgy gondolom, a félelemkeltés szándékos. Ez egy módszer, egy aljas módszer. Azért találták ki, hogy béklyóba verjenek bennünket, hogy folytonos rettegésben éljünk, s még csak eszünkbe se jusson, hogy az amúgy is mulandó életet ne rabláncnak, hanem izgalmas és emberhez méltó kalandnak tekintsük. Ne féljetek! – üzente Jókai Anna utolsó regényében, melyben arról is ír, hogy két mankónk van az élethez, mármint azoknak, akik meg akarnak szabadulni a gerjesztett félelemtől: az önirónia és a bátorság. Fizikai és lelki bátorság egyaránt kell a méltó élethez, ez vitathatatlan. Kivált, mert dolgoznak az ellenerők, a vészmadarak. A covid-gyártók, a mindenkit maszkba kényszerítők, a klíma-riogatók, a másik embertől való elkülönítés hívei. Akik meglehetősen nagy aktivitással teljesítik a megbízók kívánságait, s könnyítik meg azok világfelkavaró terveinek megvalósítását.

Éppen ezért kérdezhetjük joggal, hogy hová tűnt a bátorság? Amellyel az ilyen emberek megfékezhetők, leleplezhetők? Amely számon kérné, miért is kell naponta százszor a világcégek ostoba gyógyszerreklámjait hallgatni, nézni, melyekből az sugárzik, hogy mindenki beteg, s teste minden részletének működéséhez gyógyszerek kellenek? Hadd rettegjen mindenki feleslegesen! Miért kell azzal kezdeni a híreket (nem vicc, így volt), hogy egy ember meghalt egy építkezésnél Kínában? Másnap meg Braziliában, ott is egy ember, mert ő is leesett valahonnan.  Normálisok ezek a hírgyártók? Vagy szimplán provokátorok, felforgatók, bérelt idegesítők? Naponta olvashatjuk a hírekben azt is, mekkora pénzösszegek kerülnek elő újabb és újabb bőröndökből Brüsszelben a kenőpénz-botrány kapcsán, és nincsenek tömegek az uniós székház előtt, hogy elzavarják a korrupt bandát. Csend van. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Mi ez a gyávaság? Nem halljuk a világ erkölcs-csőszeinek méltatlankodását amiatt sem, hogy bár a fél világ kötelességének érzi fegyverekkel teletömni Ukrajnát, de nem tiltakozik, nem hallatja a hangját amiatt, hogy több fontos ukrán ember, mert van nekik miből, külföldre jár vakációzni a háború idején. Jófajta tengerpartokra, luxus szállodákba. Hadd vigyék a bőrüket vásárra az otthon rekedtek, a harcba kényszerített tömegek.  

Itthon sem túl rózsás a helyzet, mármint, ha a bátorság mértékét vizsgálgatjuk, vagy ha a jogtalanságok feletti „szem-lehunyásokat” felidézzük. Azt például, hogy kifürkészhetetlen módon ide-oda gurultak és gurulnak a dollárok a baloldal éveleji választási kampányában, de még mindig nem látunk tisztán, miképpen úgy tűnik, roppant nehéz kibogozni azt is, hol tart a Cseh Katalin nevű fizetett hazaáruló céges ügyeinek vizsgálata. S úgy tűnik, ahhoz sincs elég bátorság, hogy érthetően elénk tárják, miképpen lehet többezer kilométernyi távolságból a főváros mindennapos működésével kapcsolatban hasznos tanácsokat (bocs, „főtanácsokat!”) adni. Ennyire hasonlítana Budapest működése a New-Yorkéhoz? Nem sorolom tovább az igazságérzetünket bántó példákat, van belőlük bőven.

Gondolom, sokak szeretnék, ha a törvények és a rend ellen dolgozók elnyernék méltó büntetésüket itthon is és másutt is, miképpen azt is óhajtanánk, hogy ne söpörje el az idő a bátorságról alkotott nézeteinket, sőt, egyre csak növekedjen a bátorság a tisztességes emberekben ahhoz, hogy merjenek az emberhez, a teremtett világ egészéhez méltó életet kikövetelni maguknak. Ha ez nem sikerül, elszáll az idő. Nem a kronosz, a minden perccel egyre csak múló idő, hanem a kairosz, tehát az a pillanat, amikor még van lehetőség a dolgok megváltoztatására, jobbítására, arra, hogy egy osztállyal feljebb lépjünk, s bátorságunkat megmutassuk. Ha ezt elmulasztjuk, bottal üthetjük az eltűnt idő nyomát.

Kondor Katalin

A szerző újságíró

]]>www.magyarhirlap.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Belföld (10) Irodalmi kávéház (537) Politika (1582) Nagyvilág (1309) Mondom a magamét (7501) Szépségápolás (15) Tv fotel (65) Jobbegyenes (2778) Alámerült atlantiszom (142) Sport (729) Mozaik (83) Titkok és talányok (12) Vetítő (30) Életmód (1) Tereb (146) Emberi kapcsolatok (36) Kultúra (6) Gasztronómia (539) Rejtőzködő magyarország (168) Gazdaság (702) Történelem (17) Heti lámpás (310) Autómánia (61) Egészség (50) Nézőpont (1) Mozi világ (440) Flag gondolja (36)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>