Azt gondoltam, valami imádságfélét kéne írni, mert elmondtam már mindent, amit gondolok, és elmondtuk egymásnak ezerszer is, hogy miért és hogyan és mi végre, de még mindig erős bennem a féltő aggodalom, a reménység mostohatestvére, és sokakkal találkozom országjárásom során, akikben hasonló érzelmek kavarognak. Győzünk? Veszítünk? Kétség és remény.

Azt gondoltam ezért, valami imádságfélét kéne írni. És ekkor egy szempillantás alatt eszembe jutott Radnóti Miklós. A sötétség és a fény, a könyörtelen összeomlás és a megbocsátó feltámadás, a bénító reménytelenség és a félelmen túlszárnyaló kozmikus szeretet költője. Ekkor a lelkem megtelt örömmel, reménységgel és szeretettel, mert ez talán az egyik legszebb ima.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Bencsik András -]]> www.demokrata.hu]]>