A múlt héten a liberális klímagladiátorok mellett több liberális háborús veterán is előbújt, hogy korszakosnak gondolt elméletei­vel szórakoztassa az olvasókat. Az egyik ilyen balliberális gondolkodó személyes kedvencünk, Alföldi Róbert rendező volt.

Alföldi úr a napokban egyre-másra adta az interjúkat, amelyekben hol a civilizációkon átívelő tehetségéről, hol a legújabb magyarországi és ecuadori bemutatójáról, hol pedig az elnyomottságáról és üldöztetéséről számolt be. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy rövidesen egy újabb darabbal örvendezteti meg elszánt rajongóit, és a diktatúrázós, Magyarország fasizálódásáról szóló beszélgetések egyfajta barterüzlet részét képezik. Alföldit kétségbe ejti az orbáni diktatúra, mire a balliberális újságírót kétségbe ejti, hogy a rendező úr hogy lehet ennyire, de ennyire tehetséges, okos és szép.
De nem tippelek.

Senki előtt nem titok, hogy Alföldi Róbert pontosan akkor vált ünnepelt sztárrá a balliberális oldalon, amikor beült a Heti hetes stúdiójába, hogy aztán éveken keresztül – adásonként egy kisebb borsodi zsákfalu éves költségvetésével megegyező összegért cserébe – heti rendszerességgel rettegjen a jobboldaltól. Alföldi azóta szüntelenül retteg, ordít, és nem lehet levakarni a fővárosi színházak világot jelentő deszkáiról. Alföldi nyíltan vállalt politikai elköteleződésével amúgy nem is lenne különösebb baj, ha ezen sorok szerzőjét nem érnék naponta halálos fenyegetések politikai szimpátiái miatt. Amit szabad Jupiternek, ugye…

Az utóbbi időkben még gyakoribbá váltak a diktatúrázós barterinterjúk, hiszen a jobboldalt eláruló újságírók is bekapcsolódtak Alföldi promotálásába, ezért – nyilvánvalóan az újabb elnyomás és üldöztetés jegyében – kétoldalas interjút olvashatunk Simicska úr depressziós árváinak lapjában a rettegő rendezővel. (De persze mi változtunk meg, és mi tagadtuk meg a polgári Magyarországot.)

Kíváncsian várjuk, mikor jelenik meg a Magyar Hangban lelkendező kritika Alföldi legújabb alkotásáról, amelyben majd a szerző hosszan dicséri a rendezés progresszivitását és bátorságát, különös tekintettel azon részekre, amelyekben nagy méretű péniszek és a migrációt támogató, a kereszténységet durván támadó utalások jelennek meg.

Alföldi Cuencában amatőr operaénekesekkel állította színpadra a Don Giovannit. Állítása szerint tomboló sikert aratott, amit mi sem jellemez jobban, mint hogy elmondása szerint csak akkor tapsoltak a nézők a tapsrendnél, ha volt valaki a színpadon. Amikor bejött a szólista, nagyon tapsoltak, de amikor kiment, abbahagyták. Amikor bejött a következő, akkor megint nagyon tapsoltak. Alföldi szerint arrafelé ez a szokás. Így jelzi a publikum, ha nagyon tetszett neki az előadás. Ezek szerint a Magyar Nemzeti Balett 2001-ben Mexikó Cityben hatalmasat bukott Seregi László Spartacusával, mert a helyi közönség emlékeim szerint végig tapsolt, fel is állt és bravózott a tapsrend alatt. Valószínűleg így fejezték ki mérhetetlen elégedetlenségüket és csalódottságukat.

Alföldi beszél még Ecuador nyitottságáról, sokszínűségéről és arról, hogy szerinte a helyiek annyival előrébb járnak a magyar embereknél, hogy sosem csesztetik egymást. Ecuador a földi paradicsom, ahol békében él egymással minden etnikum. Az igazság persze pont nem ez, például a lakosság 35,1 százaléka a nyomorszint alatt él, jövedelme nem éri el a napi egy amerikai dollárt.

A hivatalos konzuli tájékoztatás szerint ilyen gondtalan békességben élnek a nálunk fényévekkel előrébb járó ecuadoriak: Ecuador területén mind az erőszakos, mind az erőszak nélküli bűnözés igen gyakran előfordul. A turisták által látogatott nagyvárosok közül elsősorban Quitóban és Guayaquilben kell különösen óvatosnak lenni, gyakori a külföldiek kábítószerrel elbódítása és kirablása. A Külgazdasági és Külügyminisztérium ­Ecuador Sucumbios tartományát, illetve az ország Kolumbiával határos vidékét fokozott biztonsági kockázatot jelentő célországok és térségek kategóriába sorolta.

Mit is lehetne még hozzátenni? Robi, köszönjük a bölcs iránymutatást!

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>