- 0
MAGYAR ÖNRENDELKEZÉS – A globális háttérerők hatalomátvételi kísérletét 2026-ban a Tisza Pártra bízták.
Az európai eszmetörténetben a liberalizmus volt az első olyan, többé-kevésbé zárt eszmerendszer, mely univerzálisként tételezett elvi alapokon állva kérdőjelezte meg a fennálló rendet és az azzal nagyrészt összefüggő tradíciót, beleértve a vallási és a nemzeti hagyományokat is. Nem sokkal később a szocializmus/kommunizmus tette ugyanezt, igaz, más értékelvi megalapozottságból. Nem véletlenül mutatott rá (mások mellett) Erdély legnagyobb püspöke, Márton Áron arra, hogy e két ideológia lényegében egyívású. Mi más lenne, hiszen
közös bennük a társadalommérnökség, a messianisztikus hevület, a mélyről jövő egyház- és nemzetellenesség. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy mindkét ideológiának kialakultak olyan változatai, melyek nemcsak kompatibilisek voltak a nemzeti gondolatkörrel, hanem bizonyos mértékben szervesültek is vele.
Így volt ez az Osztrák–Magyar Monarchia idején is, melynek uralkodó ideológiája a nemzeti liberalizmus volt, aminek ugyan megfontolásra érdemes kritikáját adták – más-más szemszögből – olyan nagyságok, mint Szekfű Gyula, Szabó Dezső és Bibó István. Ugyanakkor a nemzeti liberalizmusnak megvoltak a maga erényei is, és mindent egybevetve egy felívelő korszakot jelentett a magyar történelemben.
Hazánkban a nemzeti értékrendet absztrakt elvekből kiindulva a polgári radikálisok kérdőjelezték meg elsőként, akik hatalomra jutva szétprédálták a történelmi Magyarországot, s megágyaztak a 133 napos kommunista terrornak. Hogy mennyire vegytiszta volt ez a nemzetellenesség, azt jól mutatja az eufemisztikusan „kisantant-orientációnak” nevezett, minden magyar érzésű embert sokkoló nemzetárulás. Magukat magyarnak nevező politikusok, beleértve a baloldal által máig sztárolt Jászi Oszkárt, a szerb kormánynál igyekeztek közbenjárni azért, hogy fegyveresen távolítsák el a konszolidálódófélben levő, Horthy Miklós nevével fémjelzett magyar vezetést s őket juttassák hatalomra.
Ez az Istent, nemzetet, szakrális értékeket tagadó baloldal a második világháború után került abba a helyzetbe, hogy bő negyven évig meghatározhatta az ország állami berendezkedését, kivégezve, bebörtönözve, külföldre kényszerítve a korábbi elitet, a nemzet legjobbjait, s ami a legtragikusabb, döntő befolyást gyakorolva két nemzedék önképére, nemzettudatára.
(Fontos zárójel: a „jobb” és „bal” jelzőket nem gazdasági, hanem ideológiai értelemben használom. Eszerint a jobboldal tradíciótisztelő, nemzeti és szakralitásérzékeny, a baloldal értéktagadó, kozmopolita és egyházellenes.)
Illyés Gyula mutatott rá egy interjúban a nyolcvanas évek elején, hogy míg a környező országokban túlhősiesítették a történelmet (mondhatott volna arcátlan politika-vezérelt mítoszgyártást és történelemhamisítást is, ami egyébként máig zajlik a szomszédságunkban), addig nálunk szabályos hőstelenítés zajlott, mi több, nemzetárulókat emeltek piedesztálra az előbb emlegetett Károlyi–Jászi körtől a tanácsköztárság pribékjeiig, miközben a valódi nagyságokat – Gömbös Gyulától Horthy Miklósig – diszkreditálni igyekeztek.
Ehhez képest
kisebb csoda, hogy 1990-ben a magyar választók a nemzeti konzervatív erőket juttatták kormányra (nem hatalomra), s nem a magát radikális antikommunistának maszkírozó, nemzetellenességben a kommunistákon is túltevő SZDSZ-t. Utóbbi párt képviselői és sajtómunkásai a magyar szimbólumok ismételt gyalázása és az idegenségkultusz mellett eljutottak odáig, hogy tagadják a nemzeti érdek létét.
Nemzetellenes álláspontot képviseltek minden létező kérdésben a hadsereg leszerelésétől a kultúrpolitikán, a „bizalom-megelőlegező” – valójában önfeladó – külpolitikán át a nemzeti vagyon elherdálásáig. Hálásak lehetünk a Fennvalónak, hogy midőn a gazdasági holdudvaruk kormányra kényszerítette őket, kiderült az, amit a Demokratikus Charta révén már sejthettünk, hogy a kommunistaellenességük csak álca, megtévesztő demagógia, retorikai hadművelet. Akkor indult a lejtmenet, mely a történelem szemétdombjára juttatta ezt a pont odavaló pártot.
A globális mélyállam a marionettbábuin keresztül már a 2010-es évek legelején világossá tette, hogy a nemzeti kormány megbuktatására törekszik, de helyi képviselői az első adandó alkalommal, 2014-ben arra sem voltak képesek, hogy kiállítsanak egy közös kihívót Orbán Viktorral szemben. A Mesterházy–Bajnai tandem csúfos vereséget szenvedett.
Négy év elteltével újra próbálkoztak, kiegészülve az immár a balra besorolt Jobbikkal. Nem meglepő, hogy nem a ballib társaság vette át a Jobbik jelszavait, hanem a Jobbik adta fel önmagát minden fontosabb nemzeti témában a migrációtól a CEU-ig, leszámítva a külhoni magyarok ügyét, amit akkor még nem tagadott meg a párt a DK-t megszégyenítő jakabpéteri fröcsögő stílusban. A Jobbikot a megsemmisülésbe vezető kényszerpályára tevő Vona Gáborról nem sok jó mondható el, de az tény, hogy nem fordult retorikai szinten az elszakított magyar nemzetrészek ellen a keserves marosvásárhelyi tapasztalat után sem, amikor a nép hangja megszólalt és az egész Kárpát-medencei magyar választóközönség megtudhatta, hogy egy egyszerű székely ember nemhogy az országot, de a disznóólját sem bízná rá.
Talán nem veszi rossz néven Kurtz ezredes, hogy vesszőparipáját kölcsönvéve ama feltételezésnek adok hangot magam is, hogy valahol a CIA megfelelő szakosztályán úgy vélték,
ha nem megy a kormánybuktatás az ideológiai baloldalról, akkor a kihívó pozíciójába segítenek egy nemzeti szlogeneket (is) pufogtató, magát jobboldalinak mondó sokgyerekes családapát. Lehet, hogy a képlet működőképes is lehetett volna, de a lehető legalkalmatlanabb embert találták meg erre a szerepre.
Vélhető, hogy a politikafogyasztó közönség tagjainak jó része vezet hozzám hasonlóan „MZP best of” listát – nálam az a bemondása áll a sor élén, hogy Orbán Viktor a felelős az orosz–ukrán katonai konfliktus kirobbanásáért. A mélyállami projekt ismét megbukott, annak rendje és módja szerint.
És itt vagyunk 2026-ban, amikor egy olyan ember áll a több mint másfél évtizede vereségből vereségbe bukdácsoló balos tábor élén, aki előszeretettel használja a nemzeti szimbólumokat és a nemzeti retorikát, nem keveset egyébként a Fidesztől kölcsönözve. Azért érdekes lenne belelátni azoknak a szavazóknak az agyába, akik a balos agymosás hatására teljesen elszakadtak a gyökereiktől, és sugárban hánynak minden nemzeti szimbólumtól, a Trianon-témától, Wass Alberttől, vagy akár magyar zászlótól is, de ezzel együtt a Tisza Párt táborába tartoznak. Ugyanakkor azt lehet tapasztalni a mindennapi életben, hogy ez a nemzeti máz nem hatástalan.
Igaz ugyan, hogy a Tisza bázisának magját ugyanazok alkotják, akik 2014-ben az MSZP utódpártjainak valamelyikét támogatták, 2018-ban a koordinált, 2022-ben az összefogásos ellenzéket, viszont az is tény, hogy nemzeti gondolkodású emberek esetében is sikeres ez a demagógia, meg persze a kormányellenes uszítás, ami ezerrel megy megannyi csatornán.
Bizony léteznek hús-vér „csalódott fideszesek”, továbbá párt nélkül maradt Jobbik-árvák, aki soha nem szavaztak volna egy Gyurcsány-vezette ellenzéki listára, de valamilyen rejtélyes okból hajlandók voksukat Magyar Péterre adni, akinek politikája – kiindulva EP-képviselőinek szavazataiból – ugyanolyan nemzetellenes, mint a korábbi brüsszelita báboké, de a nemzetgyilkos csomag piros-fehér-zöld pántlikája elég nekik a félreszavazáshoz.
A most hivatalosan is elindult kampány tétje ezeknek az emberek a visszatérítése a nemzeti oldalra, annak tudatosításával, hogy
itt ismét ugyanaz zajlik, mint az előző három választáson: a globális háttérerők hatalomátvételi kísérlete, s hogy a Tisza Párt nem képvisel mást, mint a nemzetellenességnek egy újabb árnyalatát.
Borbély Zsolt Attila - www.magyarnemzet.hu
