Dante Isteni színjátékában csont-bőr alakok jelennek meg, "szemük fekete gödre mélyre tágult, az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák" lötyög csontjukon, "éhségükben fogaikkal a levegőt őrlik". Így bűnhődnek, "kiknek a hasuk volt az istenük". "Az összes perverzió közül a mohóság a legveszélyesebb" (Seneca), "semmi sem rettenetesebb, mint a gyomor őrülete" (Cassianus apát), hiszen a gyomrodat nem azért kaptad, hogy megtömd, hanem hogy tápláld, "és arra való, hogy szolgád legyen, nem pedig te légy a szolgája" (Aranyszájú Szent János). Ezért bámul ránk a Pokol harmadik bugyrában eszelős tekintettel IV. Márton pápa is (korának hírhedett ínyence), aki "böjttel vezekli a bolsenai ángolnát és vörösbort". (Az eredetiben persze a híres toszkán fehérborról, a vernacciáról van szó, de ekkora szenvedésnél apróságokra nem adunk.)

Az ember csak ámul, és azon tanakodik, hogy ha egy kis grillezett angolnáért tantaluszi kínok járnak, vajon mekkora büntetést érdemelnek a nagyevők? Például a jöttment Lucullus, Néró vagy Aulus Vitellius, a korabeli források szerint mohó és ostoba császár, aki már előételként több ezer fácánagyvelőt, menyhalmájat és flamingónyelvet tálaltatott fel? Hogy Trimalchio lakomájáról (láthattuk Fellini fantasztikus filmváltozatában), a sült vaddisznóból előröppenő fenyőrigókról már ne is szóljunk. Mit érdemel Stuart Anna (a Stuart-ház utolsó uralkodója), aki a krónikák szerint annyira elhízott, hogy aládúcolt trónszéken ücsörgött, és emelőkkel szállították egyik teremből a másikba? (Közben persze "feltalálta" a kakaót, azaz ő keverte elsőként a csokoládét tejjel.) Vagy Filoxenus - Pázmány Péter dobzódás elleni dörgedelmében -, "ki csak azt bánta, hogy oly hosszú torka nincsen, mint a gólyának; hogy tovább tartana az elnyelt falat íze és gyönyörűsége".

Mert a legfőbenjáróbb bűnt nem az követi el, aki megszegi a böjti előírásokat, mérték nélkül zabál, hanem aki csemegézik. Az ízek kifinomult élvezője, aki órákat csámborog a piacon zsenge salátára vadászva, aki az olaszországi Alba városába utazik fehér szarvasgombáért, friss fügével tömi a libát, hogy mája zamatosabb legyen. Tehát az ínyenc. Aki nem azért eszik, hogy éljen, hanem azért él, hogy egyen. No, ezeket a pirospozsgás, kedélyes haspókokat (Robin Hood Tuck barátját, Sir Falstaffot, Krúdy nagy étvágyú Szűcs Pátriját, aki több vendéglőben úgy ette végig az étlapot, hogy mindenből dupla porciót kért, Póki uramat, aki, ha rájött az éhség, az egérfogóból is kiette a szalonnadarabkát) eltörölné a Föld felszínéről a szikár prédikátorok - többnyire vegetáriánus koszton élő - serege.

Pedig aki ínyenc, nem biztos, hogy torkos. Ezt feszegeti Arisztotelész is, mondván, az evés öröme nagy lökést adhat cselekedeteinknek, tehát nem feltétlen káros. Így gondolja Brillat-Savarin is: az evés gyönyörűsége komoly motiváció. Ma már az sem világos, hogy a falánkság tényleg főbenjáró bűn-e, vagy csak betegség. Az meg egyenesen mese, amit Pázmány Péter ír, hogy "a teli has a bujaság forrása", amit szerinte az is bizonyít, hogy a szeméremtest a has végén helyezkedik el. A prédikátorok dühös igyekezetükben többször össze is keverik a vágyat és az ét-vágyat, hol a nőt, hol a gyomrot nevezve "az ördög kapujának".

A dolog tisztázása végett egy párizsi pék, bizonyos Lionel Poilâne szerkesztett is 2002-ben egy beadványt II. János Pál pápának, tisztázná-e végre a Szentszék, miért főbenjáró bűn az ínyencség. Merthogy franciául a főbűnök között a gourmandise szó szerepel, márpedig az éppenséggel nem a nagy zabálást, hanem a finom élvezkedést jelenti. Igazi gourmand! - szoktuk mondani elismeréssel. A petíciót olyan hírességek is aláírták, mint a két világhírű séf, az évszázad szakácsai, Paul Bocuse és Alain Ducasse.

Isten malmai azonban lassan őrölnek, a beadványra még nem érkezett válasz.

A magyar gyomrok persze nemigen olvasnak teológiai munkákat. Ha Tersánszky Józsi Jenő ideiglenes díjnoka, Repetánszky (aki valójában Petánszky, de állandóan repetázik, innen a neve), Kosztolányi haspók urasága vagy Móra Ferenc nagyevői, Simkovics János kancellista, esetleg Gönczi Pál uram, aki héjastól ette az osztrigát és a mustárt kenyérre kente, olvasták volna Szent Jeromos dörgedelmeit, vélhetően kiejtették volna kezükből a kanalat. Mint Csiky Gergely drámaíró, aki 49 évesen halt meg ebédelés közben, kezében késsel és villával. Talán Berda József sem falt volna be annyi "kövér pörköltöt", amihez négyféle húst (sertést, birkát, libát, ökröt) kellett négyféle borban, csípős pirospaprikával, makói hagymával puhára főzni. És Tamási Áron sem szedett volna háromszor a tárkonyos csirketokányból. Meg Tömörkény István sem evett volna annyi birkakolbászt (ami nem is kolbász volt, csak zsírban sült tésztaféle), ha tekintetbe veszi a gyehenna tüzét. De hát minket, maiakat nem prédikátorok ijesztgetnek, hanem orvosok. "Az elhízás növeli a szív- és érrendszeri megbetegedések, az érelmeszesedés kockázatát", sőt a svéd Karolinska Intézet kutatásai szerint még az agyműködésre is károsan hat.

"Marhaság - legyintene Gráci, alias Galsai Pongrác gyomorirodalmi szakértő -, az ember nem attól hízik, amit megeszik, hanem attól, amit megemészt." És jól megborsolná, tejfölözné a töltött káposztát, amit a Siposban szokott elfogyasztani Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula társaságában, indulván Mányra, Végh Antal tanyájára, disznótorra. "Csak ezt bekapom - mondaná a hatalmas adagra -, ennél a Véghnél sosem lehet tudni."

Vinkó József - hetivalasz.hu