Azt meg nem is mondtam, amikor a tapolcai rakétásoknál szolgáltam, volt ott mellettünk egy nagy szénakazal, de az ugyanúgy állt tizenhat éve, mer’ nem ám szénából volt. Az tiszta PVC volt. Annak a tartalmát jobban álcázták, mint az összes rakétát együttvéve. Nem volt az más, mint a sereg légiirányító központja, annak a liftaknája. A veszprémi csak álcázás volt, az igazi itt lapult nálunk, hátul, a disznóólak mögött. Na, egyszer is, a körletben, mármint a katonák hálótermében, az ágyamon heverésztem, olvasgattam, amikor éktelen csattogást hallok. Kinézek, hát errefelé lohol a Spatula őrmester, annak a fülei csattogtak a feje fölött. Így volt megszerkesztve, nem tehetett róla! Na beesett, én meg fogtam a könyvjelzőt, mert tuttam már, hogy innen föl kell állnom. Aszongya, hogy izibe’ törtessek a radaros terembe, mert hívat a főparancsnok úr. Jó, mondom, ha tudnám, hol van, de azt annyira titkolták, hogy akkor még nem tudtam, pedig már több mint két hete szolgáltam ott. Igen ráordítottam szegény őrmesterre, hogy nyögje már ki, hová is kellene mennem, de az csak gyűrögette a sapkáját, hogy ilyen hadititok meg olyan főbelövés… A marha nem értette a saját mondatait sem, nem hogy egy illyen bonyolult helyzetet. Na jó, mondtam, akkor menjen előre, majd én követem, akkor nem kell elmondania a hadititkot.
…ott állok a mínusz nyolcadik szinten, körbe csupa tábornok, a legkisebb is főőrmester volt! Na mondok, Pogány, itt háromszor gondold meg, mit mondasz… Megszólalt akkor a Tuskó ales: nézze meg fiam, ott a nagy képernyőn van valami, aminek nem kéne ott lennie. Bejött keleti irányból, és egy perc alatt Kecskemét felett volt. Legalább tízszer gyorsabb, mint a mi MiG 15-öseink. Látom, ales elvtárs, mondom neki, de mi lenne a feladat? Hát hogy ki kéne derítenem, mi a rossebevése ez. Mert hogy ötletük sincsen. Meg tudja oldani? Kérdi a főnök. Hát ennyit már igazán, mondok, kérek egy szirénás UAZ, és fűtsék fel a legjobb MIG 15-öst. Már vágtattam is kifele. Közben mobilon hívtam a sógort, hogy a fenébe ne, ott már akkor a fontosabb személyeknek volt karórába épített telefonja, na szóval, mennyi van abból a betonbontó törkölypálinkából, amit tavalyról tett el, mert hogy nehezen fogyott. (Persze, olyan erős volt, hogy külön vastag falú, mindenálló hordót meg palackokat kellett kerítenem neki), na szóval, mert hogy a hazának van rá szüksége. És hogyan férek hozzá? Megmondta, hogy a kulcs a fészerben, a satupad alatt, a szokott helyen. Mert a zén sógorom egy egyenes ember, na. Közben beugrottam a kocsiba, a sofőr-gyereket hátra vágtam, szükség lehet még rá, és repesztettem kifele a Csócsába.
Hát a nyavalya tört ki, míg kinyitottam azt a pincét. Annak ollyan békebeli zárja vót, amit csak egyszer csinált a lakatos, a következő már másmilyen volt. Két nyelve volt. Először félig kellett bedugni a kulcsot, kétszer a zóramutató járása ellen, aztán ütközésig be, és kétszer ellenkező irányba, és ha a sógor előző este szabályosan zárta be, akkor már nyílt is. De ha nem, akkor annyi: akkor az összes lehetőséget végig kellett próbálni. Fölső nyelv egyszer betolva, alsó egyszer sem, aztán az alsó egyszer, a fölső egyszer sem, egészen odáig, hogy mind a kettő be van zárva. Emlékszem, új birtokos korában a sógor egyszer a szomszédban hált, mert az utolsó busz is elment, és még nem bírta kinyitni. Én is úgy jártam volna, ha meg nem érkezik a rokony. Kérdi, ha lenyúlom a pálinkáját, mért lesz az neki jó?
Legalább egy aranyérmes bikát had lőhessen a laktanya feletti erdőben! Na, az el van intézve, mondtam, majd szólok a vezérmesternek, a kupicákat meg tedd el nyugodtan, most nem iszunk. A hordót vedd ki, mondtam a sofőrnek, de hiába, ketten sem bírták megmozdítani. Magam voltam kénytelen bebillenteni a kocsi végébe, aztán uzsárdi, haza. Mármint a laktanyába. Egyenest a kifutópályára. Már ott füstölgött a gépem, egy zsír új MiG 16-os. Szempillantás alatt feltöltöttem a kétszáz lityi törkölypálinkát a tankba, kinyitottam a benzincsapot, te, a nyolcszáz méterre álló szerelőnek alapgázon mind lepörkölte a haját -szemöldökét. Na mondok, itt nem lesz jó parkolni, beugrottam, oszt adj neki! Még alig értem a kifutópálya feléig, a kerekek még a fűbe’, amikor hangrobbanás, és eltűnt alólam a talaj. Nem mondom, emelkedtem, mint a rakéta, de a talaj attól az orbitális robbanástól zuhant maga alá. Csak nézzétek meg a korabeli Ludas Matyit, ott vannak a hiteles adatok a tapolcai medence hirtelen lesüllyedéséről!
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
