A kedélytelen, hideg és fürkésző tekintetű Gerő Ernőtől a sajátjai is rettegtek. Hiúság és aszkéta életmód jellemezte a kommunizmus eszméjében áhítattal hívő pártvezért” – olvasom a rendszerváltás után megjelent egyik Gerő-portréban.

Keveset tudunk a Rákosi-korszak „második emberéről”, holott a forradalom kitörése utáni órákban sorsdöntő szerepet játszott.

Gerő Ernő 1956 forró nyarán, július 18-án váltotta az elzavart Rákosi Mátyást a Magyar Dolgozók Pártjának élén. Sok jót persze tőle, a gazdaságpolitika korábbi totális diktátorától sem remélhettünk. Már csak azért sem, mert nem ismerte a hazai viszonyokat, évtizedeken keresztül a Szovjetunióban élt (állampolgárságot is szerzett), ráadásul a sztálini titkosszolgálat is beszervezte. Az ő nevéhez fűződik a hírhedt „Magyarországot a vas és acél országává kell tenni!” jelszavú agyrém.

Gerő volt az is, aki október 23-án este, a kirobbant forradalom legemlékezetesebb pillanatai után (zászlóbontás a Bem-szobornál, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, Sztálin-szobor ledöntése a Városligetben stb.) döbbenetes rádióbeszédével szinte pillanatok alatt lángba borította az országot: sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte az addig békésen tüntetőket. Kirohanása olaj volt a tűzre, elképesztő felháborodást keltett, a rádió épületénél gyülekező tömeget egyenesen sokkolta.

Nem sokkal később már ropogtak a fegyverek, folyt a vér a pesti utcán.

Gerő Ernő fellépését még a Budapesten tartózkodó szovjet vezetők (Szuszlov és Mikojan) is elítélték. Két napra rá le is vették a párt éléről, október 28-án pedig Moszkvába menekítették, ahonnan csak 1960-ban engedték haza elvtársai. Haja szála sem görbült.

A hiú és rettegett vezér 1980-ban, nyolcvankét évesen halt meg. Ágyban, párnák közt.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>