Rengeteg rendezendő számla, megválaszolatlan kérdés gyűlt össze 16 év alatt a nemzeti jobboldalon. A választók és főként a mindig tettrekész keménymag, az aktív fideszes közösség joggal remél őszinte szembenézést a hibákkal, bűnökkel, miközben a kormányzásban részt vevő vagy ahhoz közel álló szereplők is ontják a sérelmeket.

Az egyik ilyen rendezetlen számla az elbocsátások brutálisan hosszú sora. Miért nem sikerült ütésállóbb, tartósabb, bajtársiasabb közösséget létrehozni? Miért rúgták ki az államigazgatásból és a kormányközeli alapítványokból már a tiszás hatalomátvétel előtt ezrével a hűséges, elkötelezett dolgozókat? Ők most, a „megszületett ekkor, dolgozik 20 éve a Fidelitasnak, Fidesznek” típusú CV-jeikkel nem sokat remélhetnek. Hiába a bőséges tapasztalat, a profi nyelvtudás, szakmai rátermettség, egyelőre a fideszes múlt kifejezetten elrettenti a reménybeli munkaadókat. (Ne örüljenek a tiszások, az első megszorítások és blamák után ez azért változni fog!) Hol lesznek majd ezek az elengedett kezű harcostársak, amikor újra szükség lesz rájuk? A „hibernálódjatok” és „ne menjetek messzire” útravalóból nem lehet megvacsorázni.

A vagyonosok félelme részben jogos, hiszen az új hatalom célja, hogy örökre kiradírozza a nemzeti jobboldalt a magyar történelem folyásából (nem fog menni), s ebben eszköz a gazdasági hátország megroppantása. Mégis gyávaság és árulás, amit többeknél látunk. Hiszen aki nem hűséges a hitvallásához és nem ért egyet a két hónappal ezelőtti önmagával, az előbb-utóbb elbukik. Ismert közhely, hogy csak az árulást szeretik, az árulókat nem, s a tiszásoknak lerótt váltságdíj pedig csak ideig-óráig nyújt védelmet az új éhesek és a globalista tőke nyomulása elől.

 Ettől függetlenül persze az irritáló luxuscikkektől, hivalkodó budai villáktól tartózkodnia kellett volna az olyan üzletembereknek, akik elsősorban közberuházásokban utaztak. E téren is fájóan hiányoznak az őszinte mondatok, nyílt bocsánatkérések. Viszont azt se feledjük el, hogy az irritáló közbeszerzés-huszárokból, unióspénz-mágnesekből – főleg s másodvonalból – sokan már régen a Tisza Párt holdudvarában harácsolnak tovább.

Az Orbán-kormányok építő politikájának észérvei az utóbbi két évben sajnos kiszorultak a választópolgárok többségének gondolatai­ból és főleg okostelefonjáról. Ennek csak egyik oka az ellenfél és külföldi patronálóinak választási csalással felérő nyomulása a közösségi médiában, többek között a titkos MI-alapú algoritmus-manipulációval, közönségépítéssel. A másik oka, hogy a fideszes retorika sokakat már idegesíthetett, és egyszerűen elegük lett a permanens háborúból.

Szerintem persze tévednek azok a honfitársak, akik elhiszik, hogy a világrendszerváltás brutális konfliktusait a Brüsszel lábához simulással, lapulással ki lehet bekkelni. Nem lehet! Sokkal rosszabbul járunk majd, mintha bátran végigvittük volna a harmadik utas harcunkat. De az „igazunk volt kártyák” utólag nem sokat érnek, s egy szelídebb, intelligensebb kampány alighanem mérsékelte volna a vereséget.

Abban a kényelmes vagy inkább kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy százával, ezrével kapom a tiszás keménymag üzeneteit, beszólásait a Facebookon. A gyilkos ösztönt hál’ istennek immár felváltja az alpári gúnyolódás a veszteseken, ezzel nem érdemes túl sokat foglalkozni. Ám szép számmal jönnek értelmes, komoly levelek is. Ezekből egyet felidézek: „A politika tudatosan lebutította és megmérgezte a közbeszédet. És nekem nem a kastélyok vagy a lopott pénzek a legijesztőbbek, hanem ez. Hogy emberek képzeletét tették tönkre. Hogy sikerült elérni, hogy olyanoktól féljenek és olyanokat gyűlöljenek, akikkel életükben nem találkoztak. A magyar nép ennél sokkal értelmesebb. Csak nagyon sokáig olyan nyelven beszéltek hozzá, ami a legrosszabb ösztöneire épített.”

Persze nyomós érv, hogy közben Magyar Péter brutálisan alpári módon támadta a kormányt, a brüsszeli-globalista klikk pedig igazán minden, de minden forrást megnyitott a patrióta kormány eltakarításáért, és az is igaz, hogy nagyon is van okunk kitől és mitől félni, de van igazsága az egyébként borsodi levélírónak is.

A bukás számos okát fel lehetne még sorolni, ebből most csak egyetlenegyet, a Nemzeti Együttműködés Rendszere félresiklásának egyik legékesebb példáját citálnám ide: ez pedig a legidőtállóbbnak szánt program, azaz az MCC villámgyors erodálódása. Vélhetően már a koncepció is hibás volt, hiszen a drága tehetséggondozó hálózat képtelen volt megerősíteni a patrióta pozíciót a huszonévesek körében. A helyzetet jól szemlélteti L. Simon László és Orbán Balázs MCC-vezér friss, nyilvános összecsapása annak apropóján, hogy a Libri bezárja a Hitel folyóiratot. Pedig annak új tulajdonosát, a Librit épp a hosszú távú kultúraformálás érdekében vehette meg az MCC. Ehhez képest a Libriben a helyén maradhatott a régi, posztkomcsi könyves gárda, amely a nemzeti oldal helyett a Pozsonyi út rég megkopott íróit szponzorálta tovább bőszen. Nem csoda, hogy a népi jobboldal rendszerváltó folyóiratát a változás első szelére megfojtották.

„Ha erre sincs pénz, akkor nagyon nagy a baj. Mire volt az elmúlt 16 év? Miért tőkésítették fel az MCC-t?” – írta L. Simon László, Orbán Balázs pedig csak magyarázkodással válaszolt. Így a rendszerváltás népi mozgalmának lapja, Csoóri Sándor, Sütő András, Csurka István, Nagy Gáspár műhelye a porba hullik. Sajnos a következő áldozat a népi mozgalom 1939-ben alapított világítótornya, a Püski Kiadó lehet, amely „természetesen” nem élvezhette az NKA bőkezű támogatásait, s most a túlélésért folytatott küzdelmének végjátékát vívja.