Ma 2019 december 08. Mária napja van. Holnap Natália napja lesz.
11a9b8e1e29d4a6294e01e925f04d004.jpg

TGM: Banalitások 1989-ről

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A Kádár-korszak iránti „nosztalgia” nem azt jelenti, amit róla a konzervatívok és a liberálisok képzelnek. A személyes függésből való fölszabadulás, az autonóm magánélet utópiája ekkor vitte a legtöbbre.

Magyarországon a rendszerváltás 1988-ban és 1989-ben ment végbe, 1989 őszére már minden eldőlt. Teljesen és maradéktalanul. 1989-et ünnepeljük – már aki ünnepli –, mert a miénknél fontosabbnak tekintett országokban (Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Romániában) akkor történtek a legfontosabb dolgok, és a nemzetközi politikai emlékezet és historiográfia nem törődik olyan apró részletekkel, mint félreeső kisebb helyek eseményei: mi pedig alkalmazkodunk ehhöz – s ahelyett, hogy a saját történelmünket illetően a saját történelmünkhöz ragaszkodnánk, ürügyeket hozunk föl rá, hogy miért kell nekünk is a huszonötödik évfordulóra emlékezünk, amikor ez valójában a huszonhat és feledik. Ráadásul október 23-a egy évforduló évfordulójának az emléknapja: színtiszta agyalágyultság.

Sebaj.

A magyar történelem egyik emblematikus figurája, akiről könyvek százai szólnak, s akiről képek és szobrok százai készültek – Dózsa György – valószínűleg soha nem is élt, mindenesetre nem tudunk róla semmi megbízhatót (az égvilágon semmit), ez azonban nem zavarja „a nemzeti emlékezetközösséget” abban, hogy évszázadok óta fantáziáljon róla, noha már a XIX. században is világos volt, hogy puszta fantom.

Miért ne folytatnók ezt a hagyományt?

Én magam aktív és a lehető legnyilvánosabb, ún. vezető részvevője voltam „az eseményeknek”, de mivel a rendszerváltásban betöltött vezető szerep mítoszáért viaskodó mai ideológiai frontok egyikéhez sincs szerencsém tartozhatni, ezért tanúként hála Istennek nincs rám szükség – ez csakugyan szerencse, hiszen az emlékezet csalóka, másrészt meg azért sok mindenre pontosan emlékszem, ami zavarba hozhatná a „konszenzus”, azaz a történelmi manipuláció (szokás szerint) szorgalmas dolgozóit.

*

Először is, a rendszerváltás eldöntött dolog volt 1981-ben, amikor a lengyelországi munkások mozgalmát nem tudta leküzdeni az uralkodó „kommunista” párt (a szó klasszikus értelmében vett kommunista pártok Európában már az 1930-as években valami egyébbé alakultak, mint eredeti alakjuk [a sztálini „szocializmus egy országban” doktrína folytán, illetve az antifasiszta népfront miatt megszűntek forradalminak lenni], ezért a szóhasználat teljesen megtévesztő már több mint fél évszázada, de ez se zavar sok embert), hanem katonai puccsot kellett szerveznie, s át kellett adnia a hatalmat a hadseregnek, mert a Szovjetunió nem volt se képes, se hajlandó beavatkozni. Azáltal, hogy a kelet-európai államkapitalista diktatúrák létét már nem szavatolta a Szovjetunió, mindenki tudhatta – és tudta is –, hogy vége a dalnak. De hát ezt sejteni lehetett már az 1950-es évek végén is, amikor a szovjet-kínai konfliktus miatt kettészakadt a sztálini világrendszer; vagy az 1970-es évek eleje óta, amikor a romániai „szocialista” rendszer a legnyíltabban fasisztává alakult, s a Nyugat erőteljes támogatásával két évtizeden keresztül fönntarthatta gyűlölködően, őrjöngően szovjet- és oroszellenes politikáját (a romániai magyarellenesség akkor is, most is a román-orosz [rossz] viszony függvénye volt és maradt). Efelől még az ellenállás veszélyes lehetett: olykor a végüket járó rezsimek – kétségbeesésükben – vérengző kedvűek. De „1989” – világtörténelmi jelentőségéhez képest – viszonylag kevés áldozattal járt.

A szovjet rendszert alapjában a lengyelországi, karakterében hagyományosan szocialista – a piaci reformok, azaz a bontakozó kapitalizmus elleni – proletármozgalom döntötte meg; s mint a régi proletármozgalmak (pl. 1917/19-ben), csak a kapitalizmus egy másik fajtáját hozta létre akaratlanul: akkor a keleti államkapitalizmust, 1981/89-ben meg a keleti piaci kapitalizmust.

Voltak spontán és reménytelen proletár utóvédharcok a rendszerváltás után (pl. a híres romániai „bányászjárások”, azaz mineriade, lengyel sztrájkok, effélék), de 1988/89-re már a mozgalmak a középosztály és a fiatal értelmiség mozgalmai voltak, irányuk pedig liberális.

*

Magyarországon – amely sok tekintetben mintaadónak bizonyult, de ezt is mintha mindenki elfelejtette volna – az a politikai kombináció alakult ki, amely aztán általánossá vált mindenütt. Ennek fő elemei köztudomásúlag a következők:

1. az állami tulajdonú termelő, kereskedelmi, szolgáltató egységek privatizációja, szabad piac, a „szocialistának” vélt állam kötelezettségeinek (pl. a teljes foglalkoztatásnak) a fölszámolása;

2. az adósválság megoldása az IMF és más nemzetközi pénzügyi intézmények közreműködésével, azaz teljes beilleszkedés a globális tőkés rendszerbe;

3. kiválás a szovjet katonai szövetségből;

4. katonai és politikai szövetség az észak-amerikai és nyugat-európai államokkal;

5. többpártrendszerű parlamentarizmus;

6. az emberi jogok eszményére támaszkodó alkotmányosság, a demokrácia plebiszcitárius, azaz részvételi aspektusainak a fölülírása a (nálunk 2010-ig) mozdíthatatlan alkotmányos alapelvek által (persze 2010-ben a részvételi-demokratikus elemeket se állították föl vagy vissza);

7. antikommunizmus (helyesen mindig idézőjelben, ha a „kommunizmus” is, tehát: „antikommunizmus”) mint közös világnézeti alap;

8. nacionalizmus. (Magyarországon „a határokon túli magyar kisebbségekkel való szolidaritás” – beleértve már akkor „a határokon átívelő nemzetegyesítést” – saját tartalmain túl rezzenetlenül folytatta az egykori nagy-magyarországi nemzetiségekkel, majd a kisantantban egyesült „utódállamok” népeivel szembeni ellenségességet. Már a Kádár-korszakban érezhető volt az állami nacionalizmus, amelynek ürügye volt először Tito „revizionista elhajlása”, 1968-ban Dubček és „a cseh tavasz” „revizionista elhajlása”, majd a Ceauşescu-féle román fasisztoid fordulat. Ez megfordítva is igaz: 1968-ban a három függetlenségre törekvő, „elhajló”, „revizionista” középhatalom összefogott a szovjet, a keletnémet és a magyar ellenséggel szemben, akár az 1930-as években. Nincs új a [nacionalista] nap alatt. A bős-nagymarosi vízierőmű elleni tüntetéseink éle is Csehszlovákia és a szovjet ízű KGST-függőség ellen irányult: azóta számtalan, még nagyobb környezeti veszedelem merült föl anélkül, hogy a magyar közvélemény a füle botját mozgatta volna. A csak mellesleg a magyar nemzetiségi lakosság ellen irányuló romániai „falurombolás” – az emiatt szervezett tüntetésen együtt szónokoltam Csurka Istvánnal – miatti fölháborodás őszinte volt, de hasonló fölháborodást senki nem észlelt a minden tekintetben hasonló „körzetesítéssel” szemben, amit szépecskén el is felejtettünk. Tehát a nacionalizmus és a liberalizmus együttállása adott volt, akár 1848-ban. Zárójel bezárva.)

*

A magyarországi rendszerváltással kapcsolatos kurrens füllentések legnagyobbika az, hogy ez „tárgyalásos” folyamat volt, és Németh Miklós, Grósz Károly, Pozsgay Imre stb. csak úgy uk-muk-fukk átengedte volna a hatalmat nekünk, sehonnai, mihaszna rongyosoknak. Németh Miklós, Grósz, Nyers stb. ugyan kiegyezett a Nyugattal jó néhány dologban, de a Kínai Népköztársaság is kiegyezett vele, ám ott fönnáll (mondhatni: virágzik) a piaci dominanciával dúsított egypárti diktatúra. Az MSZMP vezetői is ilyesmire gondoltak eleinte, bár megengedtek volna a mozdíthatatlan állampárt mellett kis jelképes ellenzéket, korlátozott hatókörű kis ellenzéki sajtócskát, rádiócskát, tévécskét – nagyjából ez a modell győzött mégis, de csak 2010-ben –; hisz ez mégis Ajrópa, vagy mi a szösz, s ebbe az egypárti kormány egyik hivatalnoka (Bíró kartárs) vezette ellenzéki párt talán (kelletlenül) bele is nyugodott volna. A közvélemény-kutatásokat ekkoriban „magasan” vezette a „munkás” szótól hálatelt szívvel megszabadult Magyar Szocialista Párt, ámde ekkor – bumm! Az SZDSZ és a Fidesz megcsinálta a „négy igenes” népszavazást. Ez volt a döntő fordulat.

A másik kurrens – egészen idióta, ezért széles körben elterjedt, elhitt, elfogadott – hazugság az, hogy a „négy igenes” népszavazás tétje az volt, hogy Pozsgayt, az állampárt PB tagját, „államminisztert” választják-e köztársasági elnöknek (ez egykönnyen megeshetett volna egyébként, ha az MSZP végig ragaszkodott volna a személyéhez, amiben kételkedem: az MSZP nem ment volna együtt a gyorsan jobbra tolódó MDF-fel, talán akkor még Pozsgay is meggondolta volna magát) vagy se. Ez lóság, ennek nem volt különösebb jelentősége.

Az SZDSZ vezetői – köztük több egykori (ellenzéki, pártellenes, üldözött, ám kitűnően képzett) marxista (én nem voltam, csak azóta lettem az, a többiek meg fordítva) – jól tudták, hogy mi a specifikuma a munkásmozgalmi régmúltból származó „kommunista” állampártoknak. Már a XIX. század elejétől kezdve – szemben a parlamenti sikerre törekvő polgári pártokkal – a munkáspártok nem területi (azaz választókerületi) szervezeteket hoztak létre, hanem (természetesen!) munkahelyi szervezeteket. Ezért 1917/18 előtt a szociáldemokrata párt és a szakszervezet nem volt két külön entitás, hanem – nyíltan – egy és ugyanaz! Ez csak a nagy skizmával (a szociáldemokrácia és a kommunisták szakításával) változott meg némileg. (Ezért voltak külön szociáldemokrata és kommunista szakszervezetek Franciaországban és Olaszországban; máig se egységesek).

A munkahelyi pártszervezetek és a munkásőrség (amely – ha tetszik, ha nem – a szociáldemokrata R-gárdák funkcionális utóda volt) fölszámolásával az SZDSZ (és a Fidesz) gyakorlatilag megszüntette a „kommunista” pártot. Az, hogy az „állampárt” belement ebbe a népszavazásba – elképesztően téves helyzetértékelés alapján – , öngyilkossággal ért föl. Ez volt a népszavazás tétje, nem szegény Pozsgay. Az üzemekből kitiltott munkáspárt – ilyen nincs, és nem is lehet.

A kései MSZMP/MSZP 1988-ban még (mindennek ellenére) osztálypárt volt. Vezetői azt hitték: minden megoldódik avval, hogy majd választásokat nyernek, hiszen az MDF-kisgazda-KDNP típusú jobboldal nyilván nem kormányozhatott sokáig, pár hónap után masszívan el is vesztette a helyhatósági választásokat, és világos volt kezdettől, hogy bármilyen borzalmas, még sincs jövője. Az MSZP csakugyan nyert választásokat (háromszor is), de minek? Hiszen elismerte a liberálisok politikai és intellektuális fölényét, nagyjából átvette ideológiájukat, és hiperkapitalista, neokonzervatív politikát folytatott (mint azóta egyébként mindenki, bárhogy tagadja). Még a nyugati szociáldemokrata („nagypolitikában” persze zömmel liberális) pártok is ott vannak a gyárakban és egyéb munkahelyeken. (Így lesz svéd miniszterelnök a rokonszenves hegesztő. Az MSZP-nek a vezetői között ma van egy munkás, de ő kivétel; hegesztőket még a kisvárosi MSZP-szervezetekben se nagyon látunk, legföljebb nyugdíjas hegesztőket; de hát effajta szervezetek se nagyon vannak. A mai dúsgazdag nyugati szocdem pártok – társadalmi összetételükben és retorikájukban – mérföldekkel balra állnak az MSZP-től és a többi kelet-európai szocdem-féle párttól. Ezt a magyar burzsoázia az egykori SZDSZ-nek köszönheti; gyűlölik is az emlékét a balosok; a Fidesz veteránjai jól tudják – hisz ennek köszönhetik a hatalmukat – , de igen okosan óvakodnak tőle, hogy hálájuknak hangot adjanak.)

*

Mindez teljesen banális és tökéletesen nyilvánvaló; az, hogy nem esik róla szó, csak annak köszönhető, hogy szép hazánkban úgyszólván megszűnt a szellemi élet.

Ráadásul mindaz, ami a korábbi rendszer természetéhez tartozik – s ami nélkül az átmenetet se lehet megérteni –, a szó pszichoanalitikus értelmében cenzúra alá esik (tabu), kivéve az olyan (egyre üresebb, elvontabb, tartalmatlanabb) kliséket, mint a „diktatúra” és szinonimái.

Ebből az is következik, hogy a politikai gondolkodás leállt. A fogalmakat mindenki helytelenül használja. „Baloldalinak” nevezik a nyugati szabatú neokonzervatívokat. „Populistának” nevezik a kimondottan népellenes fasisztákat. „Kommunistának” nevezik a liberális MSZP-t. „Civilek”-nek nevezik az NGO-kat. (A pártok, sőt: a piaci magánvállalatok, a szakszervezetek, az egyházak is a civil társadalomhoz tartoznak. A magyar médiamunkások és „politikusok” [?!] mintha nem hallottak volna történetfilozófiáról, társadalomelméletről, szociológiáról harangozni.)

Így nemcsak azt lehetetlen elmagyarázni, ami történt, hanem azt se, ami történik.

De azért megpróbálom pár szóban, noha tudom, hogy hiába.

*

Nemcsak a kapitalizmus, de még a piaci kapitalizmus se azonos a polgári társadalommal, a burzsoázia társadalmi uralmával. A feudalizmust Kelet-Európában nem a polgári forradalom döntötte meg (nálunk 1848 is, 1918 is kudarcot vallott), hanem a munkásság (és mögötte a Vörös Hadsereg), amely nem posztkapitalista rendet hozott létre (mint hitte), hanem posztfeudálisat. S aki azt állítja, hogy ebben – a terror, az ávó, Recsk stb. ellenére – nem voltak emancipáló, fölszabadító mozzanatok, az nem tudja, miről beszél. (Bár mindennek semmi köze a szocializmus vagy kommunizmus eszményéhez.) A személyi függés hűbéri állapota 1945-ben egyszer s mindenkorra megszűnt. Ezt az elvont függés (az államtól, most a piactól) nélkülözi az egyéni megaláztatás és a szubjektív szolgaság tulajdonságait, s ezt az antikapitalistáknak – mint e sorok írójának – is méltányolniuk kell.

Ezért a Kádár-korszak (a szociális biztonság, „biztos megélhetés”, teljes foglalkoztatás, egyenletes technikai és fogyasztási fejlődés, háborítatlan magánélet, bőséges – és plurális! – kulturális kínálat és í. t.) iránti „nosztalgia” nem azt jelenti, amit róla a konzervatívok és a liberálisok képzelnek. Nem a szolgalelkűség, nem az „antidemokratikus” lelkület. Hanem éppen az, amit mint „polgárit” hiányolnak Magyarországon a szabadelvű írástudók. (És föltűnhetett volna nekik, hogy a Kádár-kor volt a magyarországi klasszikus, „polgári” modernség aranykora, egyedülálló kulturális virágzással, amely minőségében fölülmúlja a kiegyezés és a [múltkori] századforduló teljesítményét. Mind az alkotás, mind a recepció mennyisége, terjedelme és minősége egyedülálló és megismételhetetlen. A kultúra virágzásának, úgy látszik, kevés köze van a politikai szabadsághoz, a politikai egyenlőséghez és tevékeny részvételhez.) A személyes függésből való fölszabadulás, az autonóm magánélet utópiája ekkor vitte a legtöbbre a jelek szerint. S hogy ez nem polgári villában történt, hanem a lakótelepen? Hát Istenem. Ennyi fantáziát – hogy ezt meglássuk – talán elvárhatnánk dicső értelmiségünktől.

A személyes függés hiánya és a szociális biztonság megléte: ez volt a kelet-európai polgári korszak (s ez volt nálunk a Kádár-éra) csaknem beteljesült álma.

A piac (s vele az egész micsoda, ami azóta van) az egyik összetevőt kiiktatta, és ez a kelet-európai népek, főleg a magyar és az exjugoszláv populációk saját polgári eszményének a halála volt. Nálunk éppen a piac vetett véget a polgári álomnak. Ezt a liberálisok nem láthatják, s amíg liberális voltam, én se láttam. Természetesen.

*

Ugyanakkor én nem osztom a polgári eszményt, sem a valóságosat (a „kádáristát”), sem az utópikusat (az „SZDSZ-est”). Azt azonban – éppen mert (remélhetőleg) van történelmi érzékem – megértem, hogy a magyar nép többsége számára a rendszerváltás: katasztrófa. A Fidesz „illiberális állama” csak beteljesítette, valósággá tette ezt a rossz érzést. Hiszen a társadalom önvédelmének fölszámolása – „a munkahelyi politizálás” kiiktatásával, ami a rendszerváltás forradalmi magva volt – nem a rendszerváltás megdöntése, hanem örökségének radikalizálása, a kapitalizmus igazsága.

(Mindez nem jelenti azt, hogy hálátlanul megfeledkezném 1988-90 magával ragadó szabadságmámoráról. Ez persze nem fogta át az egész nemzetet, de aki az akkori SZDSZ és az akkori Fidesz táborába tartozott valamiképp – pár százezer ember –, az átélte: mindannyiunk életének varázslatos epizódja volt. Nem csoda, hogy ma is lankadatlanul gyalázzák és rágalmazzák. Az SZDSZ és a magyarhoni szabadelvűség legautentikusabb története ]]>itt olvasható]]> és ]]>itt, Kis János tollából]]>. Érdekes ]]>baloldali antiliberális kritika itt, Gagyi Ágnestől]]>.

Mindezek miatt a parlamentarizmus, az alkotmányosság, a bírói függetlenség, a szabad médiapiac (és persze az egyéni szabadságjogok) helyreállítása – a hivatalos ellenzék szerintem jó szándékú restaurációs programja – akkor sem oldaná meg azt a problémahalmazt, amelyet népünk mindenütt észlelhető mély boldogtalansága, melankóliája – és elképesztő elszegényedése, a döbbenetes egyenlőtlenség és a kulturális-szimbolikus javaktól való megfosztottság, amely ezt okozza – jelez, ha netán sikerülhetne. A közügyekben való népi részvétel, a radikális demokrácia gondolata – amelyet paradox módon éppen az ezt tartalmilag megszüntető népszavazás kínált föl először mint élményt, de csak mint szubjektív élményt – az, ami talán valaminő kigázolást ígérhet. Talán.

Tamás Gáspár Miklós - ]]>mandiner.hu]]>

]]>A cikk eredetije itt olvasható.]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozaik (42) Történelem (13) Egészség (50) Sport (729) Autómánia (61) Nagyvilág (1440) Politika (1571) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Mondom a magamét (4138) Gazdaság (633) Heti lámpás (219) Szépségápolás (15) Mozi világ (440) Jobbegyenes (1646) Vetítő (37) Rejtőzködő magyarország (171) Flag gondolja (33) Kultúra (4) Irodalmi kávéház (474) Tereb (138) Gasztronómia (539) Belföld (5) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>