Legkevésbé Pető Andrea, minden interjújában új megfejtést ad neki. Mi tudjuk: a legújabb taplógombászati támadás, az új ’68-asok kísérlete az állam elfoglalására. 

Pető Andrea, a CEU, az MTA és a kék hajú leszbikus-feministák főpapja ]]>bődületes marhasággal rontott rá az Index meglepett olvasóira nemrégiben]]>. Szerkesztői tréfából a techtud rovatba helyezett (a bulvár-ezotéria részleg messze indokoltabb volna esetében) interjújában kijelentette – meglehetősen öntelt módon, a saját tudományos „kutatásaira” és „eredményeire” hivatkozva –, hogy az állam parazitaként, jelesül taplógombaként működik, mert huliganoid indíttatásból elfoglalja az állami intézményrendszert. Hogy értsük, a tudós asszony tudományos megfejtése szerint az állam végtelen galádságának példája, hogy az általa létrehozott és az általa működtetett intézményrendszert sajátjaként kezeli. Az állam takarodjon az államból? Mondhatnónk, ugorjunk, a haladó értelmiségben régóta él az az elképzelés, hogy egy jól eltalált stilisztikai bravúrtól fog megbukni az Orbánbasi, de Pető Andrea mégis csak telibe talált valamit: saját magát.

Ha valaki taplógomba ebben az országban, az Pető Andrea és a felszabadító teológiával házaló entellektüel játszópajtásai.

Rögtön maja jövendöléseket idéző világvége-nyekergéseket rendezett haladó értelmiség, miután híre ment, hogy a gender studies névre hallgató kommunista kuruzslás szak egyetemi akkreditációját vissza kívánja vonni (vonatni) a kormány. Természetesen ettől azonnal megszűnt a tanszabadság, a tudományos életre rátelepedett a politika, felkapcsolt a piros lámpa a hetedik cikkelyt elindító vezérlőben és a többi, ilyenkor megszokott hisztéria. Pedig egyedül csak annyi szokatlan az egészben, hogy az állam belátta tévedését, és elkezdte helyreállítani a rendet.

Ugyanis a gender studies nem tudomány, hanem egy tündérmese, egy mítosz, egy dilettánsok és félhivatalos hazugok által összeöntött moslék.

Pető Andre rendre azzal vádolja bírálóit, hogy nem azok tudják, mi is az a gender studies, ezért ellenségesek vele. Interjúiból kiderül, ő sem tudja. Mindig olyan megfejtéssel áll elő, ami éppen az érdekében áll és elképzelése szerint az olvasóknak is szimpatikus lesz. Ha családellenességgel vádolják, akkor a gender a családok tudománya. Ha feminista lapnak nyilatkozik, akkor a gender a nők tudománya. Ha az LMPBTQRSTVZXC vonul, akkor a gender a szekszuális kisebbségek tudománya. Ha a mérce.hu nevű komminista kiálltvány kérdezi, akkor a gender felszabadító teológia, Marx és Engels nyomán a gyengék felemelésének a tudománya, az elnyomottak apoteózisa.

Ami meg minden, az semmi!

A rideg valóság, a szomorú igazság ezzel szemben az, hogy a gender studies kizárólag arra példázat, hogyan képes bugyuta tündérmesévé korcsosulni a tudomány. Hogyan lesz a tudományos diskurzusból jelentés nélküli halandzsa. Hogyan lesz a társadalom megismerésének és rendszerezett leírásának elvéből egy bornírt vallás, aminek csak dogmái és értelmetlen terminológiája van. És természetes főpapsága, akik kiválóan megélnek belőle, nincs is más dolguk, mint konferenciázni, üldögélni a bőrkanapén, felnyalni a pályázati pénzeket, elszívni a levegőt másoktól és természetesen kiválasztani a leglelkesebbeket az ütődött ifjúság köreiből, hogy meglegyen az utánpótlás. Akkorára nőni, hogy már ne lehessen mit kezdeni velük.

A gender studies prófétái is beleestek a társadalomtudományok örök csapdájába, az irigységbe és a kisebbrendűségi komplexusba. A természettudományok művelői (joggal) hittek benne, hogy a természet, a minket körülölelő valóság megismerése segít minket abban, hogy uralkodjunk felette. Nem öncél volt náluk a vizibolhák udvarlási szokásainak vizsgálata, hanem eszköz az emberiség javára. A társadalomtudósok pedig irigykedve néztek rájuk, mivel felismerték, hogy az általuk művelt, egyébként a filozófiából, az absztrakt okoskodásból származó tudományuk sosem lehet annyira egzakt és kézzelfogható, mint a természettudományok bármelyike. De céljaikra azért ráizgultak. Úgy vélték, ha megismerik a társadalmat, akkor uralhatják, megváltoztathatják azt. Hogy minek és miért, az másik, egy sokkal perverzebb történet.

Az entellektüelek diktatúrájának lényege, hogy az állam vonuljon ki a tudományból (főhősnőnk, Andrea szerint az államból is), de a tudománynak cserébe vesse magát alá az állam. Hiszen nem csak tudományos ügyekben, de erkölcsi, morális kérdésekben is a főpapság szava az irányadó. A követőkre váró próféták tanítónak kenték fel magukat, a világot pedig egy nagy népiskolának látták, a benne lakóktól elvárva az engedelmes nebuló szerepét. Egy illúzió nem annyira vétlen áldozatai. Arról elfeledkeztek, hogy semmiféle objektivitásra törekvő tudomány nem mondhatja meg, hogy miként éljük az életünket, mit tegyünk és mit ne tegyünk. Ugyanis dogmákat, viselkedési és életvezetési előírásokat más műfajok állítanak elő. Példának okáért az ideológiák és a vallások.

Ezért is született meg az igény az önálló genderszakra. A szociológia keretébe már nem fért bele a vallásos rajongás, a felszabadító teológia és az értelmetlen műnyelv.

A gender studies tulajdonképpen a társadalomtudományok árvaháza. Mert némi innen-onnan (csöcsméret a kora középkori freskókon) összeollózott marhaságtól eltekintve semmiben nem különbözik a szakterülete a szociológiától. Csak annyiban, hogy buta, sekélyes és máshol érvényesülni nem tudó, de azért megfelelően agresszív és mohó szerencsétlenek művelik. A 19. század végétől kezdve a szociológia megtelt számtannal, az meg nem megy nekik. Bárki kinyit egy szociológiai tanulmányt, az tele van kereszttáblával meg mindenféle ábrával és legfőképpen kurva sok számmal, adattal. Sokkal egyszerűbb hülye szavakat kitalálni és egymás mögé állítani, hátha kijön egy értelmes mondat alapon. Ez meg a gyurcsányi matekkal is megy.

Önálló tudomány jött létre, aminek a mélyére ásva semmi nem találunk, csak szómágiát és terminológiát. Meg nedveket szívó taplógombákat.

És ennek az nincs az égadta világon semmi értelme. Dadaista hablaty. Az alapját nem futóhomokra építették, hanem csillámpukira. Nincs olyan, hogy társadalmi nem. Biológiai nemek vannak, és a különböző nemű emberek különböző szerepeket töltenek be a társadalomban. Ez így van, mióta a világ létezik, ezen nincs mit vizsgálni. Mióta képesek vagyunk a tagolt beszédre és nem szarunk magunk alá, azóta ezzel tisztában vagyunk. A társadalomtörténet meg szépen és rendezetten leírta ezt könyvek ezreiben.

Új elméletet, illetve új elméletet megelőző hipotézist akkor kell keresni, ha az előzőt megcáfoltuk, vagy haszontalanná, nevetségessé vált. A társadalomban viszont nincs végső elmélet, tehát nincs mit cáfolni, nincs miért újat keresni.

A marxisták szeretnék megtalálni maguknak a legkedvesebb marxizmus-pótlékot, amivel el tudnak bíbelődni a következő 30-50 évben. De ez meg nem kell, hogy minket érdekeljen, áruljanak téglajegyeket, tartsák el őket a hívek. Mivel nincs olyan elmélet, ami „láthatatlan harcként” vezetné előre a történelemben, az időben a társadalmakat, így a marxizmus osztályharcának, termelési viszonyok alapján történt korszakolásának nevettségessé és védhetetlenné válása után sem kell újat keresni. Elhiszem, hogy posztmarxistaként, vagy posztstruktúralistaként szar az élet, egész életműveket kell a szemétbe dobni, de ezen sem a kultúrmarxizmus, sem a genderideológia nem segít. Ugyanakkora marhaságok. Mert ahogy a világ nem különböző osztályok termelési eszközökért vívott csatája, úgy nem is férfiak és a nők egymással vívott küzdelme.

Ugyanis egy társadalom történelem nem más, mint a tapasztalatok felhalmozódása.

És az egyik ilyen fontos tapasztalatunk, hogy a kommunistáknak semmit nem adunk. Tanszéket sem, mert a taplógomba ott megkapaszkodik, akkor a végén megint ellepik a teljes intézményrendszert. Még a ‘68-asokat se hevertük ki.

]]>www.tutiblog.com]]>