Demszky Gábor legdermesztőbb rémálmában sem fordult elő soha olyan traktoros demonstráció, mint amilyen a napokban megbénította Berlint, és komoly fennakadásokat okozott Románia útjain. A nagykörút védvonalát soha el nem hagyó liberális értelmiség sztereotí­piái szerint a gazdáknak semmi sem jó, ha hideg van, az a baj, ha meleg, akkor az, ha esik, azért megy tönkre az ágazat, ha nem, akkor az aszály a hibás, a bő termésnek nincs ára, a kevés pedig még az önköltségeket sem termeli ki, jobban tennék, ha hagynák az egészet a francba, és kipróbálnák a laboratóriumi műhúst vagy a grillezett sáskát lisztkukacpürével. Azonban ha túllépünk a minden természetestől és a normalitás minimumától is végleg elszakadt kívül zöld, de belül vérvörös újbolsevik aktivisták izzadságszagú elméletein, akkor nagyon komoly, az egész kontinens sorsát befolyásoló összefüggések sejlenek föl a gazdák túlélési küzdelmeinek hátterében.

A német gazdálkodók is, a románok is megfogalmazták követeléseiket, és ezek között van egy-egy pont, ami rendkívül beszédes. A németek úgy fogalmaztak, követelje meg a német kormány, hogy minden harmadik országból, különös tekintettel az unión kívülről behozott mezőgazdasági termék esetében, írják elő ugyanazokat a rendkívül szigorú egészségügyi, állatjóléti és környezetvédelmi előírásokat, mint amiket nekik be kell tartani. Enélkül ugyanis semmire nem jók az Európai Unió méregzöld szabályozási próbálkozásai, csak a német és más tagállamok mezőgazdasági termelőinek versenyképességét rombolják. A románok konkrétabbak voltak, ők határozott fellépést várnak el kormányuktól az Ukrajnából beözönlő, kétes minőségű és dömpingáron forgalmazott agrártermékek ellen. Elektronikus vámzárral védett, a teljes útvonalán ellenőrzött tranzitszállítmányokat követelnek, amelyek lehetővé teszik, hogy a nagy globalista világcégek által termelt áruk kijussanak a háború sújtotta országból, de még véletlenül se tévedjenek el Románia raktáraiban, feldolgozóüzemeiben, tönkretéve ezzel az ­amúgy is számos intézkedéssel ellehetetlenített helyi gazdálkodókat.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a követelés kiváltó oka, vagyis az unió piacainak a nagy világcégek ukránnak hazudott termékeivel való elárasztása ugyanolyan súlyos problémát jelent a lengyel, a magyar, a bolgár, a szlovák és a cseh gazdáknak is, voltak is már közösen demonstrálni Brüsszelben ellehetetlenítésük ellen. A különbséget ezen országok gazdatársadalmának reakcióban a kormányaik agrárpolitikájának szuverenitásában kell keresni. 

A magyar miniszter, Nagy István pél­dául, együtt gondolkodva az ágazat képviselőivel, mindent megtesz annak érdekében, hogy önálló tagállami döntésekkel csökkentse a gazdák kárát, de semmiképpen nem akaszt szántszándékkal újabb terheket a nyakukba. A helyzet ennek ellenére úgy fest, hogy a zöldnek, környezetvédőnek és klímatudatosnak hazudott intézkedések megadják a kegyelemdöfést a legerősebb és legnagyobb volumenű élelmiszer-termelést végző országoknak azzal, hogy megsemmisítik versenyképességüket, mert a konkurenciától nem követelik meg ugyanezen feltételek betartását. Veszélyeztetik ezzel a nemzetbiztonság egyik alapvető elemét, az élelmiszer-biztonságot, az egészséges, megfelelő minőségű táplálékhoz jutás alapvető emberi jogát, nem mellékesen módszeresen és tudatosan tönkretesznek minden tagállamban egy hatalmas tapasztalati tőkével, modern szaktudással rendelkező, aktív társadalmi réteget.

Bár mostanság alapélmény, hogy a világ teljesen megbolondult, az emberiség semmit nem tanult a múltjából, és egyre borzalmasabb őrület szorítja ki a józan észt az élet minden területéről, akkor is felmerül a kérdés, miért csinálják ezt Európa urai. A választ keresgetve minduntalan arra a következtetésre jutunk, hogy ezek a globalista döntéshozók nem a maguk urai, nem önálló, szuverén politikát visznek né­peik, az euró­pai polgárok boldogulása érdekében, hanem feladatot hajtanak végre, utasításoknak tesznek eleget, és szolgálattétel közben egyáltalán nem riadnak vissza attól, hogy átgázoljanak évezredes tradíciókon, társadalmi szokásokon, kinyírjanak szakmákat, életmódcsoportokat vagy komplett társadalmakat, ha azok nem hajlandók önként alávetni magukat hagymázas ideo­lógiák által vezérelt társadalommérnökösködő izgágaságuknak. 

Az áruló politika mozgatórugója mindig a pőre anyagi érdek.

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha az agrárpolitikába belekotnyeleskedő méregzöld és balliberális politikusok nevét egyszer megtalálják az Ukrajnát felvásárló Monsanto vagy a különféle amerikai nyugdíjalapok és világhíres egyetemek által tulajdonolt, több százezer hektáron gazdálkodó cégek fizetési listáján. Csak az a kérdés, föllázadnak-e még inkább, és meddig merészkednek a megsemmisítésükre tett kísérleteket látva az Európa tagországaiban végnapjait élő gazdatársadalmak. Közhely, hogy minden mindennel összefügg, de ott bujkál ebben a történetben a mindenütt jelen lévő vidék–nagyváros ellentét, valamint a birtokkal rendelkező, tulajdonosi szemlélettel bíró, önálló gondolkodású, saját életéért, döntéseiért felelősséget vállaló gazdatársadalom súlyos bűne, amiért ellenáll a globalista, nemzetfelszámoló törekvéseknek, a kiszolgáltatottságra alapozó liberálbolsevik diktatúra kiépítésének. Az a gyanúm, hogy a Berlin utcáin felsorakozó traktorok tulajdonosai és vezetői között többségben vannak az erős nemzetállamok szövetségén alapuló Európai Unió hívei, mint az Európai Egyesült Államokénak.

Bogár Lászlótól tudjuk, hogy az említett erős és önállóságát minden kollektivizáló kísérlet ellenére megőrző réteg felszámolásának szándéka ott húzódott az elmúlt évszázad minden nagy kataklizmája mögött. Útjában állnak ők minden birodalmi törekvésnek, nyilvánvaló, hogy a végóráit élő magánpénz-birodalom is szeretne megszabadulni tőlük. Az Európában tapasztalt eljárás viszont teljesen eszement, hiszen a világ népessége folyamatosan növekszik, egyre nagyobb mértékű élelmiszer-termelésre lenne szükség, lenne piaca a birodalmi cégek termékeinek akkor is, ha a demográfiai gondokkal küzdő vén kontinens termelését nem teszik tönkre. Ám itt jön be a globalisták másik üzelme, az illegális migráció, amellyel úgy akarnak úrrá lenni az említett demográfiai gondokon, hogy a gyökértelen, hazátlan, kötődés nélküli, ezáltal kiszolgáltatott tömegek létszámát kívánják növelni, és a velük összekevert, elszegényített őslakosság terveik szerint egyedüli megmentőként tekint majd az Egyesült Államok világcégeinek érdekeit kiszolgáló ügynökkormányára. Evidens, hogy ilyen nagyszabású terveket nem veszélyeztethetnek olyan hőbörgők, akik egy kis jövedékiadó-kedvezmény eltörlése ­miatt rögtön az utcán ordítoznak.

Félreértés ne essék, egyáltalán nincs szó arról, hogy Európa jövőjéről gondolkodván ne tartaná fontosnak bármilyen pártállású közéleti ember a környezetvédelmet, a fenntartható termelést vagy az állatjóléti intézkedéseket. A keresztény embert hite is kötelezi a teremtett világ védelmére, de a konzervatívok nevében is ott rejtőzik elemi erővel minden érték megőrzése. 

Nem a zöldátállással, nem a gyermekeink jövőjéért aggódó mentalitással van tehát probléma, hanem a görögdinnye politikusok álszent, képmutató viselkedésével. Ne feledjük, ezek annak a bolsevik bandának a szellemi utódai, akik nemrég még le akarták győzni a természetet, el akarták hordani világmegváltó terveik útjából a hegyeket, és a folyókat is visszafelé terelték volna, ha idio­tizmusuk nem okozza előbb a vesztüket. 

Ők játsszák most nekünk a nagy klímavédőt és környezetbarátot. Persze csak addig, amíg az őket kilóra megvásárló kenyéradó birodalmi gazda érdekei engedik.

Ezért a nemzeti érzelmű, keresztény, konzervatív európai polgárok minden szolidaritása a tüntető gazdáké kell legyen. Segítsük őket, mert értünk, Európa jövőjéért küzdenek elsősorban, nem valamiféle előjogokért. Van még néhány hónap, hogy ezt minél többen megértsük.

Gajdics Ottó - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>