Az utóbbi időben valahányszor bekapcsoltam esténként a tévét, valamiféle furcsa hiányérzet lett úrrá rajtam, de mindezidáig nem tudtam pontosan meghatározni az okát. Vadul váltogattam a csatornákat, de mindenütt ugyanaz fogadott: beszélgetős kamuműsorok fizetett résztvevőkkel, melyeket az önnön fontosságuk és népnevelő attitűdjük dicsfényében fürdőző híradók követtek. Mindenütt ugyanaz, más és más köntösbe bújtatva. Ezt követik az úgynevezett riportműsorok; ingyen dolgozó gyakornokok és arroganciájukban magukat komoly embereknek gondoló „riporterek” ezerszer kibeszélt, unalomig ismert témáinak tankönyvekből vett sorrendben összerakott anyagai. No meg a képernyőn díszelgő fiúk és lányok, akik mindezeket az adott pillanatnak megfelelően üdvözült mosollyal vagy éppen drámai hanglejtéssel tálalják nézőik elé. Majd jöhetnek a sorozatok; magyar szappanopera vagy amerikai krimi… mindenki válogathat agymosottsági szintjének, fáradtságának, lelkiállapotának megfelelően.   

Csak az a fránya hiányérzet, az nem akar továbbállni.

Aztán egyszerre bevillan, és nem is értem, hogy nem juthatott eszembe korábban: sehol nincs már esti mese.

Sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi adókon nincs már többé hely a gyerekeknek, a kedves történeteknek, a cseppnyi békének és nyugalomnak az esti főműsoridőben. Elsodorták ezeket a reklámidő értékes másodpercei. Lassú, szinte észrevétlen változás volt ez az elmúlt években, a Tévémacinak is fű alatt mondtak fel nem is olyan régen az MTV-nél. Hogy ez jó dolog-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga. Tartok tőle, egyre többen válaszolják azt, hogy ennek így kellett lennie. Ez a dolgok rendje; változik a világ, változnia kell hát mindennek vele együtt, ha nem akar lemaradni a nagy versenyben. Ezeknek az embereknek nincs és nem is lesz mondanivalóm. Majd megértik egyszer ők maguk is, miben és hol tévedtek. Remélem, már késő lesz nekik.

Hja kérem szépen, de lehet azt mondani mindenkinek mindenhol, hogy ott vannak azok a bizonyos tematikus csatornák, ahol az ember, legyen bár kicsi vagy nagy, éjjel-nappal tud akár meséket, rajzfilmeket is nézni. Miért lenne hát szükség arra, hogy egy profitorientált vállalkozás, mint amilyen egy kereskedelmi televízió, várhatóan alacsony nézettséget produkáló műsorokat vetítsen, méghozzá a legfontosabb műsoridőszakban. Nos, kedves mindenki, a válasz az, hogy esténként bizony apucinál és anyucinál van a távkapcsoló, akik – mint azt az érintettek nagyon is jól tudják – azokat a bizonyos profitorientált kereskedelmi csatornákat fogják bámulni, és nem hagyják a gyerkőcnek, hogy akár csak egyetlen percre is elkapcsoljon a neki tetsző tematikus csatornára.

Ezzel tehát még a lehetőségét is kilőttük annak, hogy a csemete hozzájusson esti meseadagjához. Egy ideig talán hiányozni fog majd neki. Vagy tán fel sem tűnik, ahogy sokáig nekem sem tűnt fel semmi azon a bizonyos hiányérzeten kívül? Ki tudhatja a választ? És hogy azért írtam-e mindezt, mert lefekvés előtt még mindig esti mesét akarok nézni? Nem.
Én csak mondom a magamét…