Ma 2020 március 30. Zalán napja van. Holnap Árpád napja lesz.
5c189e57fc86ac9e85a68dd7bba0a173.jpg

Konzervatív kánon 2.

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Gyakran merítettem erőt Péguy egyik mondatából: „A huszadik század igazi forradalmárai a keresztény családapák lesznek”.

Ezt alkalomadtán diákjaimnak is idéztem. De nem voltam igaz forradalmár. Nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Első feleségem katolikus hitre tért. Menyem katolikus hitre tért. De feleségül vettem egy elvált asszonyt, akit szeretek, s aki nem volt hajlandó előző házasságát semmisnek nyilváníttatni az egyházzal, bár ez kánonilag és jogilag lehetséges volt. Gyermekeim rendszertelenül járnak misére; olykor én is elmulasztom. A karácsony kedvesebb nekem, mint a húsvét. Reménytelenül polgári vagyok. Vagy inkább: reményteljesen – mert bízom benne, hogy Isten megbocsát: hazardírozok.”

(John Lukacs: Egy eredendő bűnös vallomásai, 1990)

A polgárság dicsérete

Karácsonykor – legalább karácsonykor - illő igazat beszélni és igazat írni. Amikor azokra a szerzőkre gondolok, akik számomra mint konzervatív gondolkodók fontosak, egész természetesen lyukadok ki John Lukacsnal. Nem azért, mert hibátlan gondolkodónak tartom. Épp ellenkezőleg: a hibái, sőt bűnei miatt. Melyeket maga vesz először számba, vall be töredelmesen, jó történészként ragaszkodva a történeti hűség elvéhez, például az Egy eredendő bűnös vallomásai című önéletrajzi könyvében. (Pontosítás, Lukacstól: „Önéletrajzszerű, de nem önéletrajz. Bár első személyben íródott, főleg gondolataim és figyelmem története – idéztem erről a megszorításról Pilinszky Jánost a könyv bevezetőjének első oldalán, mégpedig először amerikai olvasóimnak.”)

Épp ez a kíméletlen, de nem ízléstelen őszintesége az, ami először is figyelemreméltó Lukacs gondolkodásában. Komolyan veszi olvasóit, s komolyan magát. Mindig kész az elszámolásra. Be meri vallani a bűneit. Katolikusként is ez az egyik legfontosabb és legnehezebb feladatunk. Fontosabb, mint bármilyen, kurzuselvárás szerinti társadalmi szerepjáték, kegyesség, ájtatos színészkedés. De a konzervativizmusunk is csak dekoráció, az igazsághoz való már-már mániákus (de nem vak, és nem pusztán a kanti kötelesség-etika alapján álló, hanem azt inkább becsületbeli ügynek tekintő) ragaszkodás nélkül.

Hogy mit szeretek még benne? Például azt, hogy olyan meghalt és még élő emberekre (általában írókra, gondolkodókra, de olykor politikusokra és papi személyekre is, vagy csak egyszerű kortársakra) utal, akiknek a nevét soha nem hallottam. Számomra egy elmúlt világ utolsó hírmondója, egy olyan világé, amelyhez elmondhatatlanul sok szállal kötődöm, s mely mára végleg a múltba hanyatlott. Édesapám egyáltalán nem bűntelen, de számomra megmagyarázhatatlan okokból mégis olyannyira szerethető világából való ember, itt maradt kortárs. Hisz mindössze három évvel fiatalabb, mint édesapám, aki majd két évtizede halott. Egy olyan kultúra utolsó bajnoka, amely társasági volt, gyöngéd és bűnös, kifinomultan figyelmes és merész, nem származására, hanem becsületére kényes, és melynek képviseletében az ember mindvégig ragaszkodott ősei hitéhez, ha annak nem is mindenben tudott megfelelni.

Ki ismeri ma már Charles Péguy nevét? A francia költő, esszéista, szocialista és katolikus „forradalmár” nevét, aki az első világháborúban halt hősi halált. És vajon mit vesztettünk azzal, hogy nekünk már nem mond semmit a neve? Mit veszít a világ egy kultúra hanyatlásával?

Aztán azért is fontos számomra Lukacs, mert kellő öniróniával rendelkezik, és soha nem támadt fel benne a vágy (ifjúkori romantikus szocialista korszakából kinőve), hogy gyökeresen megváltoztassa a világot. Szkepszise megakadályozta abban, hogy nagyokat hibázzon. Inkább az ember figyelmes tanulmányozójává vált. S e tanulmányokat magán kezdte: az önismerete az egyik legfontosabb erénye.

Nem sorolom, mi mindenért becsülöm, tisztelem még Lukacsot, hogy miért tartom nagy dolognak a mégoly rövid ideig tartó, irántam megnyilvánuló, megtisztelő figyelmét. Azzal zárom a rá emlékező sorokat, hogy kijelentem: sok mindennél fontosabb számomra az, ahogyan Don Quijote módjára bátran védelmezi az egykor Magyarországon is virágzó polgári életmódot és viselkedéskultúrát. Úgy gondolom, hogy e védelem egyáltalán nem olyan anakronisztikus program, mint amilyennek ő beállítja, amikor nem is konzervatívnak, hanem reakciósnak nevezi magát. Ki merem jelenteni: ennek a figyelemre méltó történésznek a leginkább jövőbe mutató megállapítása az, hogy a magyarok számára (is) épp a mára háttérbe szorult polgárosodás programja kínálja a legígéretesebb reményt a kibontakozásra.

Horkay Hörcher Ferenc -]]> http://mosmaiorum.blog.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gazdaság (645) Tv fotel (65) Életmód (1) Emberi kapcsolatok (36) Jobbegyenes (1722) Autómánia (61) Mozi világ (440) Kultúra (5) Irodalmi kávéház (484) Politika (1571) Flag gondolja (33) Gasztronómia (539) Sport (729) Mozaik (83) Mondom a magamét (4412) Egészség (50) Heti lámpás (239) Történelem (14) Rejtőzködő magyarország (171) Tereb (139) Alámerült atlantiszom (142) Szépségápolás (15) Nagyvilág (1449) Belföld (5) Vetítő (37) Titkok és talányok (12)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>