Nos, ismertem – úgy is, mint az élet nekem szánt ajándékát – egy embert, aki bár az életkorát illetően öreg volt már akkor is, amikor először találkoztunk, ám az öregség, ami a gondolkodását, szellemi életét illeti, haláláig messze elkerülte őt. Fiatalabb volt a legfiatalabbnál is, pedig most lenne – pontosabban december 14-én lett volna 123 éves. Mert hogy 1908-ban született és 2007-ben, 99 évesen távozott az öröklétbe. Vannak ilyen csodák, ha ritkák is, s ha az ember őszinte önmagához, akkor bizony azt mondja, egy bizonyos koron túl már gyötrelmes tud lenni az élet, ilyen betegség, olyan fájdalom, egyedüllét, mind, mind az időseket sújtja leginkább, tehát a halál megváltás is lehet.

Akiről én írok most, az az ember nem törődött a korával, szerintem azért, mert nem volt neki. Bizonyára sokan kitalálták, Szepes Mária írónőről ahogy barátai hirdették, az örök élet hirdetőjéről, a neves írónőről, az összefüggések tudományának művelőjéről van szó. Az öregkorról sokan állítják, hogy szép, van is az a jelző, hogy „szépkorú”, ám akik az időskori betegségekkel, avagy éppen a magánnyal szembesülnek, ők jól tudják, hogy kár ámítani magunkat, az élet, s benne az öregkor is tartogat kellemetlen, sokszor igencsak fájdalmas perceket, órákat, hónapokat, sőt éveket is. Mária ezzel nem törődött. Számtalan történetet tudok mesélni arról, hogy az „ezotéria nagyasszonya” – barátai nevezték el így –, hogyan birkózott meg ezekkel a szinte elkerülhetetlen jelenségekkel. Számos interjúnk egyikéből idézem fel őt, amikor is tudomásomra jutott, hogy eltört a térde, mert elesett otthon. Rohantam hozzá, akkorra már a „gipszesek” is megérkeztek – ő hívta így őket – Mária meg mosolyogva üldögélt kedvenc fotelében, és az élet és az orvoslás szépségeiről beszélt nekik, nem felejtkezve arról a „fejezetről”, amikor azzal vigasztalta a „gipszeseket”, hogy higgyék el, az élet örök. Elhitték, nem hitték? Nem tudom. Mindenesetre hat hét múlva már semmi baj nem volt a térdével.

Egy másik történet arról szól, hogy Mária szeme meszesedni kezdett. Ugyebár ez is egy öregkori jelenség, s bizony azzal jár, hogy az ember nehezebben olvas. Nos, Mária a sajnálkozóknak – rándítva egyet a vállán – bájosan mondta, sebaj, ott van a rádió meg a televízió, s legfeljebb felolvasnak neki néhányan, akik segíteni akarnak. S elmesélt egy kis történetet is, ami az élet vicce, ugyanis éppen az egyik – szemészprofesszor – barátjáról szólt, aki ez idő tájt arról panaszkodott neki, hogy meszesedik a szeme. Hát mije meszesedne egy szemész professzornak? – mondta Mária, s a következő szavakkal vigasztalta őt: „Drága barátom, próbálja kinyitni a harmadik szemét, az nem hályogos, az nem meszesedik, és nekünk van ilyen. Kilencven év múltán a jelmez elkopik, tehát a test öregszik, de mögötte, aki benne van, hát annak nem öt érzékszerve van, hanem huszonnégy, vagy amennyit akarsz. Én mindig belenyugszom a sorsba, és abba is belenyugodtam, amikor legurultam az alkotóház /Szigliget/ lépcsőjén, mert nagyon elfáradtam attól, hogy előadásokat kellett tartani, mert nagy érdeklődés fordult felém, és úgy tapsoltak meg, mint az általam is nagyon élvezett Honthy Hannát. Eltört a vállam és a térdem, és akkor odabólintottam a sorsom urainak, hogy értem, csöndet és nyugalmat parancsoltok rám. A betegségek jelbeszédes figyelmeztetések, hogy hé! Ez rossz, ne erre menj! Viszont az a beteg nem gyógyul, aki nem segít gyógyulni. Tehát én akkor megértettem a sors jelbeszédét”.

Akik olvasták-olvassák Szepes Mária írásait, azok tudják, miért ő az ezotéria nagyasszonya. Szintén egy vele készített interjúban beszélt arról, hogy egy jogász hölgy felkereste őt. Az illetőnek a karjai közt halt meg a harminckét éves fia, s a beszélgetésüket Mária azzal kezdte, hogy sajnos neki is meghalt a gyermeke, át tudja élni az anya bánatát, de vigasztalásul csak az ő hitét tudja átnyújtani neki, mert ő tudja a halhatatlanságot, nem csak hiszi. Amikor az ember átlépi a halál küszöbét, valójában újjászületik egy olyan dimenzióban, világban, ahol lehull róla a test minden szenvedése és megpróbáltatása. Ő, mármint Szepes Mária ezt a filozófiát csodálatosan tudta írásaiban, verseiben és az emberekkel való találkozások alkalmával is átadni. Vigaszként. S úgy gondolom, az ilyen vigaszok nagyon hiányoznak az életünkből

Nos, Máriáról sokat lehet mesélni, elsősorban azt, ami szinte hihetetlen, de akik ismerték, jól tudják, hogy a fiatalabbnál is fiatalabb gondolkodása valamiféle gyógyszerként hatott arra az emberre, aki ismerte őt, és beszélhetett vele. Írásai kaphatók. Nagy mulasztást követ el, s saját sorsának nehézségeit súlyosbítja, ha nem ismerkedik meg ezzel a különleges emberrel. Még csak egy apró történet. Egy kisgyerekes ismerősöm arról panaszkodott, hogy négy-öt éves kislánya nagyon nehezen alszik el. Összegyűjtöttem Mária néhány – úgymond – gyerekkönyvét, s odaadtam neki ajándékba. Egy hét múlva felhívott, hogy minden este felolvas a gyereknek Mária meséiből, s azóta nincs gond az elalvással.

A Máriával készített utolsó interjúm utolsó mondataival fejezem be ezt az apró kis írást. „Aktívan kell élni, a Föld nem a nyugalom helye, nem a boldog elpihenés helye, hanem a beavatás helye, a tapasztalás helye. A mi dolgunk – a lélek orvosáé, az alkotóé, a tudósé, a művészé, a bölcselőé – a következtetések levonása, a lényeg kiszűrése. Ezért vagyunk itt, nem másért.”

Kondor Katalin - ]]>www.magyarhirlap.hu ]]>