És Magyar Péter csinál belőle hőst. 

Novák Katalin egy kifejezetten proaktív, kezdeményező, önjáró köztársasági elnök volt. És nagyon jó volt ez így. Bár az államfő tényleges szerepe erősen korlátozott a magyar politikai rendszerben, de messze nem csak díszfunkcióval, protokolláris szerepkörrel bír. Bizonyos korlátok között vétójoga van, törvényeket küldhet vissza megfontolásra az Országgyűlésnek, de nemzetközi találkozókon is részt vesz, sőt kezdeményez is ilyeneket. A „nemzet egységét” hivatott megjeleníteni, és ez nem pusztán egy üres, súlytalan kifejezés. Azt (is) jelenti többek között, hogy ha nem is pártokon, politikai irányultságokon felül áll, de a mindennapi pártpolitikában nem vesz részt.

Novák Katalin értékrendje, politikai meggyőződése, elvi elköteleződése sohasem volt kérdéses (elvégre korábban államtitkár, majd pedig miniszter is volt ]]> Orbán Viktor ]]>kormányában), de államfői kinevezését követően jól érzett rá az új funkcióra, és az azzal járó feladatokra. Sőt, jól ki is terjesztette azokat. Nem a jogköröket, hanem a mozgásteret. 

K. Endre ügye ezerszer lerágott csont már, politikával száz százalékban átitatva, de muszáj leszögezni, hogy a valóban pedofil igazgatónak sajnos valóban falazó, de egyáltalán nem pedofil K. Endre maga is a gyermekek sorsát javítani akaró, a rábízottak körében egyébként kifejezetten kedvelt, elkötelezett ember volt. Csak hát ő is elkövetett egy súlyos hibát. Ezeknek a hibáknak köszönhető végül, hogy sajnos ma itt tartunk, ahol.

Persze tudjuk, a Magyarország bukásában érdekelt globalista erők meglátták az ügyben a lehetőséget, megtalálták a megfelelő (már korábban a látóterükbe került) gazembert is a feladatra, és megbízták a zászlóbontással a magyar önrendelkezés felszámolása felé vezető úton. De a nemzeti oldalon elkövetett hibák is kellettek ahhoz, hogy végül sikerült is nekik.

Ezért is érthető, hogy Orbán Viktor nem akart több, a sportból kölcsönvett szóhasználattal élve „ki nem kényszerített hibát” elkövetni. Azaz: bevállalni egy újabb proaktív, kezdeményező, önjáró, lelkes és agilis, de tetteinek, döntéseinek politikai következményeit előre felmérni nem mindig képes köztársasági elnököt. Ezért esett a választás az addig nyolc éven át az Alkotmánybíróság elnökeként visszafogottan ténykedő, csendes, halkszavú jogászra, Sulyok Tamásra. Aki korábbi funkciójából fakadóan alapos elméleti tudással és komoly mindennapi tapasztalatokkal is rendelkezett a törvények fölötti normakontroll gyakorlásában. Amit alapvetően az Alkotmánybíróság végez, de a köztársasági elnök is szereplője a folyamatnak.

 Olyannyira, hogy ha egy adott törvényről úgy gondolja, hogy ez szükséges, ő maga küldheti azt el normakontrollra a taláros testülethez.

A parlamenti kétharmados Fidesz-többség gond nélkül meg is választotta Sulyok Tamást köztársasági elnöknek, és egy zökkenő-, sőt eseménymentes pálya nézett ki mind a kormánynak, mind pedig az államfőnek. (Ne feledjük: voltak már korábban is rázós szituk; Schmitt Pál plágiumbotránya, majd pedig lemondása után szintén „jól jött” egy nyugis, balhémentes elnök, Áder János személyében tíz éven keresztül.) 

És valóban végezte is a dolgát; olyannyira, hogy még vétózott, és az Országgyűlésnek vissza is küldött törvényeket. Visszaküldött, nem pedig simán csak ült rajtuk és nem küldte vissza az alkotmányban meghatározott határidőn belül – ahogy Göncz Árpád tette.

Az ellenzék természetesen bábelnöknek titulálta, illetve ennél sokkal méltatlanabb, degradálóbb kifejezés(eke)t is kitaláltak rá. Ami nyilván őket minősíti. Meg hát persze megmutatja a szokásos kettős mércét: nekik szabad az államfőt sértésekkel illetni, de ha mi mertünk tényszerű megállapításokat tenni azokról a kommunista rendszerben elkövetett sunyiságokról, majd pedig államfőként elkövetett alkotmánysértésekről és hasonló gazemberségekről, amelyek Göncz Árpád nevéhez fűződtek, akkor rögtön visítani kezdtek a cselédsajtójukban, hogy nem tiszteljük a halott államfőt, gyűlölködők vagyunk stb.

Attól, hogy Sulyok Tamás nem egy harcias, karakán, karizmatikus politikus; attól, hogy köztársasági elnöki tisztségében nem proaktív módon viselkedik; attól még a degradáló kifejezések, az elnökkel és hivatalával szembeni tiszteletlen megnyilvánulások alpáriak és méltatlanok voltak. Ám ha korábban azt gondoltuk, hogy a korábbi ellenzéki politikusok, megmondóemberek (ja, most már hivatalosan is influenszernek hívjuk őket), illetve a követőik prosztó módon nyilvánultak meg Magyarország legfőbb közjogi méltósága felé, akkor jött Magyar Péter, és azt mondta: „Fogjátok meg a söröm!”

Pokol Béla alkotmányjogásznak természetesen igaza van, hogy az a megválasztott miniszterelnök, aki a magyar jogszabályok (nem utolsósorban az alkotmány) rendelkezései szerint, azoknak megfelelően hivatalát viselő köztársasági elnököt lemondásra szólítja fel, az olyan mértékű szembemenés az alkotmány szellemével (Sólyom László után szabadon), hogy nemcsak nem méltó a miniszterelnökségre, hanem valóban jogilag sem szabadna ezt a funkciót betöltenie. De hát próbáljunk meg érvényt szerezni ennek a jogi kérdésnek a parlamentben ülő (esetenként a lábukat a székre feltevő) 141 darab kólásdobozzal szemben – good luck!

Pedig lett volna lehetősége rá Magyar Péternek, hogy rácáfoljon mindazokra, amik személyiségével, emberi minőségével kapcsolatban keringenek róla a közbeszédben. Vagy ha korábban igazak is voltak, legalábbis komoly személyiségfejlődést mutatva, meghaladhatta volna ezeket. De nem. Ő még rá is tromfolt. Persze ezzel is tisztában vagyunk: a véresszájú, vérgőzös, véreres szemű szektahíveknek ez a stílus kell, ez a menő. És igen, az is igaz, amit – ha jól emlékszem – ]]> Gulyás Gergely ]]>mondott, hogy a politikában a választási győzelem után a vesztest tovább ütni ha nem is ízléses, de bevett gyakorlat. 

Ám ez nem zárta volna ki a méltóság, legalábbis annak szikrájának megcsillanását. Hogy üti a leszavazott politikusokat, de az egész ország, minden állampolgár miniszterelnöke akar lenni. Hogy van benne nagyvonalúság. Nem pedig pitiáner bosszúvágy, és mindenen, a szokásjogon és a jogszabályokon is átgázoló, törtető gátlástalanság. Hogy békességet, konszolidá­ciót, valóban „szeretetországot” akar, nem pedig tanácsköztársaságot. Hogy erős felhatalmazás birtokában is betartja a szabályokat.

A köztársasági elnök hivatali idejének kitöltése ugyanis jogszabályokon alapul. Pontosabban ez a magyar alkotmányosság egyik alapja. Ha ezt valaki felrúgja (még hogyha erre esetleg van is jogtechnikai lehetősége), onnantól nem beszélhetünk alkotmányosságról, jogállamról, demokráciáról Magyarországon, ahogy arról Schiffer András is nagyon találóan beszélt a minap – ha jól emlékszem – Gavra Gábor podcastjében. Meg hogy persze, lehetne rosszabb is: Rákosi Mátyás egyszerűen letartóztatta az akkori köztársasági elnököt, Szakasits Árpádot (aki persze, maga is megérte a pénzét, de ez egy másik kérdés). Ehhez képest a lemondásra való felszólítás, a folyamatos nyomás alá helyezés még egész humánus, ha úgy vesszük. Akár fel is akaszthatná, a hívei tapsolnának, mint a középkorban.