Hogy tudatos volt-e az, hogy éppen a nagy bolsevik évfordulón, november 7-én – ma hetven éve – érkezett Budapestre szovjet páncélautókkal Kádár János és kompániája, majd neveztette ki magát még ugyanezen a napon a „törvényes magyar kormány” vezetőjének, arra nézve nincs hitelt érdemlő forrás. A pár nappal korábban a Nagy Imre-kabinetből dezertált Kádárnak sok beleszólása nem volt a műsorszerkesztésbe – még a saját kormányának névsorát is Hruscsov főtitkártól tudta meg a szovjet pártelnökség november 3-i ülésén. Ahogyan azt is, hogy éppen őt szemelték ki a bábkormány élére. Mindenesetre Kádár János már érkezése napján rendeletet hozott, hogy november hetedike ismét munkanap lesz, azonkívül az orosz nyelv kötelező oktatása is megszűnik. A megszeppent áruló nem akarta tovább feszíteni a húrt, dehogy akarta! Éppen elég volt neki az általános közutálat. Pontosan érzékeltette elvtársai előtt az ország hangulatát Aczél György november 11-én: „Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében […], a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs […], a minisztereket egyszerűen csak muszkavezetőknek hívják.” Kádár mellett olyan márkás figurákat találunk a gyülekezetben, mint a tanácskommünös Münnich Ferenc, a piros fejű látványpék, Marosán György, hogy a későbbi szemlőhegyi „villalakóról”, Apró Antalról már ne is szóljunk…

Nem sokáig tartott a kádári engedékenység, a hirtelenjében bejelentett ígéreteket gyorsan kiradírozta a megtorlás. Az amnesztiából nem lett semmi, csak amikor már megtelt a 301-es parcella. A Rákosi-korszak ávósait sem vonták felelősségre, ellenkezőleg, számítottak rájuk a frissen alakult karhatalomnál. Maradt minden a régiben.
Egy évre rá november hetedike is visszakapta a piros színét.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>