Soha nem szerettem ezt a szó, amelyet politikusok, politológusok és persze a zsurnaliszták nyakra-főre használnak: euroszkeptikus. Vagy euroszkepticizmus.

A fogalom több sebből vérzik. Egyrészt az előtag mintha az európai közös valutára utalna (v.ö. eurozóna), amiről szó sincs. Másrészt utótagjával azt üzeni, hogy az illetőknek Európával van bajuk. Erről meg pláne nincs szó. Harmadrészt pedig lekezelő, valakik már megint megmondják másokról, hogy milyenek. És ez kirekesztés, megbélyegzés, lenézés a javából, melyek ellen a liberálisok mindig tiltakoznak. Pontosabban csak akkor, ha nem ők ítélkeznek másokról, hanem őket kritizálják.

Pedig az állítólagos szkeptikusoknak semmi bajuk Európával, annak másfél évezredes történetével, hatalmas politikai, gazdasági, kulturális és tudományos eredményeivel, évszázadok építkezésével, mindennel. Sőt, még büszkék is rá.

Amikor kritizálnak, akkor nem a földrész kultúrtörténetét bírálják, hanem a két évtizede működő és egyre gyengébben muzsikáló uniós csúcsszerveket, az Európai Bizottságot, az Európai Parlamentet és az átláthatatlan bürokrácia többi szervét. És ez nem csupán a szánalmas Juncker-bizottságra vonatkozik, a Barroso-éra már előrevetítette, hogy ez a fajta működés és döntéshozatali mechanizmus nem sok jóra vezet. Most aztán a különböző gazdasági válságok után az idén tetőzött a menekülthullám, amit a csúcsvezetés láttuk, hogyan képes megoldani.

Virágozzék minden virág - szajkózták évtizedeken keresztül a liberális harsonák, most pedig, ha valamelyik tagországnak más a véleménye, nem ért egyet, vagy reformokat akar, máris megkapja a magáét a lángész Martin Schulztól meg a többiektől. Ahogy a magyar muskátlit is támadták, most a lengyelek havasi gyopárján a sor.

Hányszor tiltakoztak baloldaliak és szabadgondolkodók, ha valaki Brüsszelt Moszkvához hasonlította. Pedig a helyzet csak romlott. Ma már egyre többen vélekednek úgy, hogy Brüsszel rosszabb, mint Moszkva volt. No, nem, mintha az leányálom lett volna, mi már csak tudjuk. De legalább kiszámítható volt. Vasfüggöny, drótkerítés, ateizmus, tervgazdálkodás, aztán ha valaki nagyon ugrált, (56-ban, 68-ban, aztán Gdanskban), azt hamar elintézték.

De mi történt Brüsszellel? Hová lettél, hová levél, te kedves, régi kicsi Brüsszel? Hát nem szabad emberek, demokratikus országok szabad polgárai döntöttek és hozták létre? 

Persze ebben a züllési folyamatban nyakig benne van a sajtó is. Különösen a német sajtó, az, amelyik Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyvével néhány esztendeje alaposan lelepleződött. Igaz, hogy a média agyonhallgatta, de azért sokak szemét felnyitotta.

Még az a szerencse, hogy nincs komoly probléma Németországban. Igaz ugyan, hogy az idei menekültek száma meghaladta már az egymilliót, igaz, hogy legalább négyszázezren (vagy többen, senki sem tudja ebben a zűrzavarban) regisztráció, azaz név és ujjlenyomat nélkül léptek be az országba. És az is igaz, és ezt nemcsak a nemzetbiztonság, hanem minden lübecki és weimari nagymama tudja, hogy a befogadottak mintegy hatvan százaléka (vagy több, senki sem tudja ebben a zűrzavarban) 35 év alatti érett, egészséges férfi. De a német sajtót más izgatja. Most éppen Varsó.

Eddig mi voltunk a fő téma, legalább háromszázszor annyit foglalkoztak velünk, az orbáni demokráciával, mint az olasszal és szlovénnal együttvéve. Legalább ötszázszor többet foglalkoztak a magyar médiatörvénnyel, annak minden alpontjával és lábjegyzetével, mint más országok sajtóhelyzetével. De most úgy tűnik, a mainstream média váltott.

Karácsony előtt a Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív lap (nem az) Az EU-nak cselekednie kell (szép cím) című kommentárjában a szerző, Reinhard Veser azt írta, hogy rosszat sejtet az a "sietség", amellyel a "nemzeti konzervatívok Lengyelországban gyakorlatilag kiiktatták az ország alkotmánybíróságát".

Veser kollega azért elismeri, (milyen kedves), hogy a Jog és Igazságosság (PiS) párt kétségtelenül szabad és demokratikus választások révén került hatalomra, és természetesen van joga programja végrehajtására, de "amit most tesz, annak már semmi köze a normális demokratikus hatalomváltáshoz".

Reinhard már csak tudja. De nem áll meg: az EU nem szemlélheti tétlenül e folyamatokat (…). sürgősen meg kell vizsgálni, és jelezni kell, hogy a demokratikus elvek további megsértése akár Lengyelország uniós szavazati jogának megvonásához is vezethet. Értjük, vizsgálni kell és jelezni, lehetőleg sürgősen.

A másik gyönyörűség: az ugyancsak konzervatív (ez sem az) Die Welt Elveszett Lengyelország? (ez is szép cím) című írásában a szerző, Dietrich Alexander szerint az új lengyel kormány tevékenysége "politikai ámokfutás", és az "intézmények szisztematikus lebontását" jelenti. Dietrich azonban nemcsak politikai szakértő, hanem látnok is: úgy tűnik, hogy egy "paranoid kormányzó csapat" igyekszik minél gyorsabban átépíteni az államot, mielőtt "fellázadnak" a polgárok. Lengyelországban "nem kevesebb fenyeget, mint egy diktatúra, ezúttal nem kommunista, hanem nemzeti konzervatív". Ez az Alexander, aki ráadásul még Dietrich is, csak úgy leidiótázza a szabadon választott lengyel kormányt, no meg a szavazók millióit. Neki persze szabad, mert egy német konzervatív liberálisnak mindent szabad.

De van még gyönyörűség, naná, hogy a liberális Süddeutsche Zeitung. Túl Európán (ez is szép) című kommentárjában a szerző, Stefan Ulrich kifejtette, hogy a Jaroslaw Kaczynski "szellemi vezetése" alatt működő új lengyel kormány hatalomra kerülése után rögtön hozzákezdett egy olyan állam kiépítéséhez, amelyben nem érvényesül a hatalommegosztás elve, hanem minden hatalom Kaczynskinál és a PiS-nél összpontosul, az alkotmánybíróságra vonatkozó törvénnyel pedig a hatalom birtokosai "végérvényesen átlépték a szabad és a tekintélyelvű rendszer közötti Rubicont".

Aztán ő is a tettek mezejére lép: az EU-nak "gyors választ kell adnia", az Európai Parlament haladéktalanul összehívhatna egy rendkívüli ülést, hogy kezdeményezze az úgynevezett hetes cikkely szerinti eljárást, amely a Lengyelország uniós tagságához fűződő jogok felfüggesztéséhez vezethet, ha a kormány nem tér vissza a jogállamisághoz.

Óh lieber Reinhard, Dietrich és Stefan, mi ez, ha nem nyomásgyakorlás, más ország belügyeibe történő durva beavatkozás? Mi ez az ex cathedra észosztás és fenyegetés?

Az jól látszik, hogy a három muskétás (a Gönczkingákkal és Újhelyikkel együtt) csak úgy kéjeleg a csodálatos, de eddig soha nem alkalmazott hetedik cikkely bűvöletében. Mint az ideges és tehetetlen szülők és óvónők a kukoricára térdepeltetéssel, úgy fenyegetőznek. 

Karácsony van, megnyugodhatunk. Akit megaláznak, az felmagasztaltatik. Egyébként is virágozzék minden virág.

Szót is fogad nektek a magyar muskátli meg a lengyel havasi gyopár.