Ma 2017 december 13. Luca, Otília napja van. Holnap Szilárda napja lesz.
Csókay doktor fia haláláról: "Hiszem, hogy egyszer újra megölelem Marcit"

Csókay doktor fia haláláról: "Hiszem, hogy egyszer újra megölelem Marcit"

Flag

Szöveg méret

2
Átlag: 2 (1 szavazat)
 Családapaként megtörtént vele az, ami minden szülő rémálma: a születésnapján egy tragikus baleset miatt elveszítette legkisebb gyermekét, az akkor 10 éves Marcit.

Huszonnyolc éve gyógyít, nemzetközileg elismert idegsebész, mégis minden reggelét gyakorlással kezdi a boncteremben. Családapaként megtörtént vele az, ami minden szülő rémálma: a születésnapján egy tragikus baleset miatt elveszítette legkisebb gyermekét, az akkor 10 éves Marcit.

A tragédia nemhogy megtörte őt, de megerősítette hitében és az elhatározásaiban. Dr. Csókay Andrással az afrikai tapasztalatairól, a jövőbeli terveiről és a fia halálának feldolgozásáról beszélgettünk.

Ez az első munkanapja, miután visszatért Nigériából. Hogy érzi magát itthon?

Dr. Csókay András: Valójában már pénteken, a reptérről ide siettem, mert a nyári szabadságolások ­miatt be kellett segítenem az ügyeletben. Jól érzem magam: nagyon fáradt vagyok, de csak fizikailag. Egy ilyen misszióban mindig többet kap az ember, mint amennyit ad.

Miért pont Nigériába ment?

Csókay: Tavaly találkoztam egy nigériai atyával, a híres medjugorjei zarándokhelyen, ott született meg a misszió a Szűzanya alá rendelve. Az ottani privát kórházak nagyjából olyan felszereltségűek, mint a közepes kelet-európaiak, az államiak pedig még ennek is mélyen alatta vannak, és természetesen minden fizetős. Mentőszolgálat nincs, ha valaki balesetet szenved, akkor a család viszi be a kórházba. Már ha tud fizetni az ellátásért, mert ha nem, akkor nem csinálnak vele semmit, hiába van életveszélyben. A 198 millió lakosra feleannyi idegsebész jut, mint itthon, és ők is zömében a privát kórházakban dolgoznak. Az egyedüli reményt az egyházi fenntartású kórházak jelentik, ám itt is igen nagy az orvos- és eszköz­hiány. A mostani misszióba én magam koldultam össze az eszközöket: hosszas munkával sikerült egy ­1960-as évek színvonalán álló műtőt összehoznom.

Milyen volt dolgozni benne?

Csókay: Megtettem minden tőlem telhetőt. Voltak nehéz eseteim, például egy 25 éves, 24 hetes várandós kismama, akinek 10-12 centis jóindulatú tumor volt az agyában, elnyomta a két látóideget, és megvakult. Egy másik agytumoros ja­nuár óta várt rám. Keresztény kórház lévén minden műtét előtt imádkoztunk és énekeltünk. Kellett is, mert ott már kevés volt az emberi erő. A körülmények egészen mások, mint itthon: a műtőben egyszerre két asztal is volt paravánnal elválasztva. Megtapasztaltam, hogy képtelenség a hazai higié­niai szintet elérni, de valamiért mégsem gyakoribbak a szepszisek. Erősebb az emberek immunrendszere.

Tervezi, hogy visszatér?

Csókay: Természetesen! Sőt szeretném, ha ez a misszió folyamatos lenne. Az idegsebészeti esetek sokszor akutak, a betegek nem maradnak életben addig, amíg valaki évente vagy félévente odalátogat, hogy megműtse őket. Dr. Pataki Gergely barátommal ezért létrehoztuk a Cselekvés a kiszolgáltatottakért Alapítványt, és megszervezzük a kórházban a folyamatos idegsebészeti szolgálatot. Ő a krónikus égetteket operálja, akikből nagyon sok van. A felhívásunkra már többen is jelentkeztek: itthonról, de külföldről is. Terveink szerint 3-4 hetenként váltanánk egymást Nigériában.

Mit tesz majd a missziók közti időszakokban?

Csókay: A katolikus misszió a szabadságomból megy, itthon is vannak bőven terveim! Például nagyon szeretném meggyőzni Európát és a fejlett országokat arról, hogy ne az élő embereken gyakoroljon az agyi mikrosebész, hanem igenis menjenek vissza az orvosok, gyakorolni a bonctermekbe. Ma már ritkán boncolnak az orvosok, egyrészt az egyre fejlettebb diagnosztikai módszerek miatt, másrészt azért, mert az emberek nem szeretnek szembesülni a halállal. Pedig muszáj, és egy mikrosebésznek éppúgy, mint egy sportolónak, edzenie kell, hogy felkészülten, biztos kézzel foghasson neki a műtéteknek. Itt, a kórházban évente 30-40 extra nehéz műtétem van. Ezek azok, amikor az agy mélyére kell eljutni a daganatért vagy egyéb kórkép miatt. Közben elég nagy károkat lehet okozni. Én minden reggelemet hattól negyed nyolcig a boncteremben töltöm, és edzek, így évente 250-et csinálok meg. Ez a gyakorlat segít a misszión is.

Mélyen vallásos. Úgy tudom, 42 éves korában vett fordulatot az élete.

Csókay: Katolikus neveltetésben részesültem, ám 16 évesen elhagytam a hitemet. Vallásos maradtam persze, de a magam módján. Amolyan „talicskaistenem” volt: én akartam irányítani. Belefért mindent: a hűtlenség, a kicsapongás. Krisztusi koromban nemhogy őt követtem volna, de megjártam minden mélységet, és nem éreztem jól magam benne. Elkezdtem a gyermekkorom templomait végiglátogatni. És egyszer csak, mint egy villámcsapás, jött egy felismerés arról, hogy hol is van a helyem. Otthagytam a „tékozló fiú” disznóólját, amit magam hoztam létre, és visszatértem. A feleségemhez, a gyerekeimhez, és Istenhez. A legkisebb büntetést kaptam, az elvesztegetett időt: az élettől, mert Isten nem büntet. Később aztán, amikor ártatlanul hatalmas veszteség ért, még jobban elmélyült a hitem.

A fia halálára céloz, gondolom.

Csókay: Beszélhetünk róla nyugodtan. Azon a napon volt Marci születésnapja. A keresztszülei jöttek hozzánk vendégségbe, és amikor megérkeztek, keresni kezdtük őt. Azt hittük, elbújt. Kimenve az udvarra láttam, hogy a régi medencében feküdt. Csak húszcentis víz volt benne, a téliesítés miatt. Valószínűleg kapott egy epilepsziás rohamot, és beleszédült. Félórával előtte még megöleltem őt. Az emberek azt mondják, el kell gyászolni a halottakat. Marci azonban, úgy érzem, a mai napig itt van velem, ugyanabban az öröklétben vagyunk, amiről Krisztus beszél az Evangéliumban. Csak épp fizikailag nem látom, és nem tudom megölelni őt. Még. Mert egyszer, a hitem szerint erre is sor kerül majd. A halála meghatározta a további életem. Elveszítettem a legkedvesebbet, de a tragédia drámává szelídült, a szenvedő Krisztussal, ahol a katarzist lelki emelkedés követi, így nincs félelem, szomorúság. Ezt közvetítem az embereknek. A Szűzanya is nagyon sokat segít, és persze a feleségem, a családom. Nem is akarok semmit, csak teszem a dolgom, és Teréz anya szavaival élve: „hagyom, hogy ceruza legyek Isten kezében”. Ez a boldogság.

Mérnöknek tanult először

Csókay András idegsebész, agykutató 1956. február ­16–án született Budapesten. Építőmérnökként szerzett diplomát, majd kitanulta az orvostudományt. Nemzetközileg elismert agysebésszé az általa kifejlesztett éralagút-technika tette. Prima Primissima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével kitüntetett szakember.

Herczku Nóra - ]]>www.blikk.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Politika (1562) Vetítő (37) Jobbegyenes (1175) Magyar millenium (1221) Autómánia (61) Mozi világ (453) Sport (724) Mozaik (484) Tereb (125) Gazdaság (588) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Szépségápolás (15) Gasztronómia (538) Nagyvilág (1570) Tv fotel (65) Rejtőzködő magyarország (170) Alámerült atlantiszom (142) Világ história (919) Életmód (1) Irodalmi kávéház (402) Flag gondolja (30) Kultúra (2) Heti lámpás (136) Mondom a magamét (2131)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>