Ma 2021 december 05. Vilma napja van. Holnap Miklós napja lesz.
Bencsik Gábor: Az apostoli királyság

Bencsik Gábor: Az apostoli királyság

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

A vita gyakran akörül forgott, hogy vajon a magyar király iktatja be a püspököt a pápa egyetértésével, vagy a pápa a király egyetértésével.

Az egész világ katolikusságát megmozgató eucharisztikus kongresszus budapesti megrendezése ismét a figyelem középpontjába emelte a magyar katolikus egyháznak a világegyházon belül elfoglalt sajátos helyzetét. E sajátosságnak egyik eleme a magyar uralkodók egykori apostoli királyi címe, amelynek valódi tartalmát ma már kevesen ismerik, pedig a története egészen első királyunkig, Szent Istvánig megy vissza.

Az apostol szót már a középkorban is kétféle értelemben használták. Jelentette Krisztus tizenkét tanítványát, akik a mesterük halála után tovább hirdették és terjesztették az evangéliumot, de használták átvitt értelemben is mindazokra, akik a későbbiekben a keresztény hit hirdetői voltak, elsősorban a pogányok körében.

Ebben az értelemben nevezte Hartvik győri püspök az 1112 és 1116 között keletkezett művében Szent Istvánt népe apostolának, akinek a pápa nemcsak koronát, de apostoli keresztet is küldött. Hartvikról tudjuk, hogy Szent István két korábbi, úgynevezett kisebb és nagyobb legendáját használta fel a maga szentéletrajzának megírásakor, és bizonyíthatóan korabeli forrásokat is felhasznált. Nem kétséges tehát, hogy Kálmán király idejében, a XII. század legelején a magyar király apostoli szerepének felfogása már létezett, és semmi okunk nincs kételkedni abban, hogy ez már korábban is így volt.

Az apostoli jelző korántsem volt puszta cím, nagyon is konkrét és kiemelkedő jog kapcsolódott hozzá. Az úgynevezett főkegy­úri jogról van szó, magyarán a főpapok, elsősorban a püspökök kinevezésének, áthelyezésének és fölmentésének a jogáról. Hogy ennek a jognak mekkora jelentősége volt a középkorban, ahhoz elegendő az úgynevezett invesztitúra­háborúra utalnunk (invesztitúra = püspöki beiktatás), amely IV. Henrik német-római császár és VII. Gergely pápa, valamint utódai között 1075 és 1122 között folyt, és amelyben sor került a híres Canossa-járásra, a császár megalázkodására a pápa előtt.

A magyar királyok nem jártak Canossát, bár a püspökök kinevezési jogát sem mindig gyakorolták. Maga Kálmán, akinek az uralkodása alatt Hartvig megírta a művét, elfogadta, hogy Magyarországon a káptalan által megválasztott főpapot a király előzetes jóváhagyásának birtokában a pápa iktassa a hivatalába. III. István már az előzetes jóváhagyásról is lemondott, noha ő maga és utódai alkalmanként maguk helyeztek püspököket hivatalukba.

A XV. századra újra megerősödött az a felfogás, hogy a magyar királyt főkegyúri jog illeti meg, és Zsigmond királytól fogva ez a gyakorlatban is megmutatkozott. A vita gyakran akörül forgott, hogy vajon a magyar király iktatja be a püspököt a pápa egyetértésével, vagy a pápa a király egyetértésével.

A jogbizonytalanság felszámolására, mint annyi más tárgyban, ez ügyben is Werbőczy István Hármaskönyve, latin nevén Tripartituma tett kísérletet. A mű első részének 11. címe így fogalmaz: „Tudnunk kell pedig, hogy ámbár a pápának, vagyis a legfőbb papnak kétféle, úgy mint világi és lelki joghatósága van; mindazáltal ebben az országban, az időnkint megüresült egyházi hivatalok adományozásánál semmi joghatóságot, a megerősítés hatalmán kívül, nem gyakorol (…) mivel ez országban minden egyházat, püspökséget, apátságot és prépostságot egyedül a magyar királyok alapítván, ez alapítás által a kegyuraságnak, kinevezésnek, választásnak és hivataladományozásnak minden hatalmát megszerezték és magukénak tulajdonították. (…) Innen érdemelte ki a király és apostol nevét, mert tanításával, jó cselekedeteivel és példa­adásával a földön az apostolokat helyettesítette. És ugyanazért a pápa adományából címereként szentsége jeléül a kettős keresztet is méltán érdemelte ki, hogy tudniillik királynak és apostolnak joggal mondjuk.”

A Hármaskönyv törvényerőre ugyan nem emelkedett, de még ha úgy is történt volna, a magyar jog aligha írhatta volna felül a katolikus világegyház joghatóságát. A mindennapokban mégis fokozatosan megerősödött ez a gyakorlat. II. Ferdinánd idejétől, 1627-től állandósult az apostoli király cím használata, amelyet XIV. Benedek pápa 1758-ban hivatalosan is jóváhagyott, természetesen a mögötte álló joghatósággal együtt.

Ettől kezdve a Habsburg-uralkodók magyar királyként egészen 1918-ig viselték ezt a címet, és gyakorolták a főkegyúri jogot, a főpapi kinevezések ügyében azért természetesen fenntartva az egyeztetéseket a Vatikánnal. Az új államhatalom létrejöttével, 1920-tól ez a jogforrás megszűnt, a rendszerváltás óta pedig az állam teljes egészében távol marad a magyar katolikus főpapság kinevezésének ügyétől, ez kizárólag a pápának a magyar főpapi karral egyeztetett döntésén múlik.

Bencsik Gábor - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Rejtőzködő magyarország (168) Tereb (138) Alámerült atlantiszom (142) Tv fotel (65) Emberi kapcsolatok (36) Életmód (1) Heti lámpás (255) Egészség (50) Politika (1578) Történelem (14) Vetítő (30) Autómánia (61) Irodalmi kávéház (508) Belföld (6) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Flag gondolja (33) Kultúra (6) Sport (729) Mondom a magamét (5736) Gazdaság (662) Nagyvilág (1463) Mozaik (83) Titkok és talányok (12) Jobbegyenes (2164) Szépségápolás (15)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>