Valahol, tőle nem tudni, hány méterre, cigányok állnak a bánatos gyöngyöspatai éjszakában. Azok is ordibálnak. Nem tudni, mennyien vannak. Csak az bizonyos, hogy többen, mint Alex. Sokkal többen.

Aztán Alex elindul a cigányok felé. Oroszlánra itta magát, már azt is belehugyozta a porba, hogy Szálasi, már minden rendben, már csak a cigányok vannak hátra. Elindul hát Alex, és kitántorog a térfigyelő kamera látómezejéből. Társai kisvártatva utána rohannak, megpróbálják visszatartani. „Alex, ne légy hülye, Alex, gyere vissza, Alex!” – ordibálják neki, de hiába.

S ezután már csak az üres utcát látjuk, és halljuk a háttérből az ordítozást. Halljuk, ahogy Alexéket agyba-főbe verik a cigányok.
Ennyi a film.

Kusturica zokogva könyörög a receptért.

Rövid kis film ez, és benne van az egész bánatos életünk. Mítoszok omlanak össze, miközben nézzük ezt a filmecskét.

Mindjárt az első mítosz: a rettegő cigányoké. A bánatos gyöngyöspatai éjszakában az utca porába Szálasit pisáló, tökrészeg Alextől egy leányiskola alsó tagozata sem rettegne. S hogy a több tucat cigány sem rettegett, az hallható, látható, tapintható, érezhető. Miképpen érezhető, hogy a világsajtót telesíró cigányok mindvégig hazudoznak. Nincsen egyetlen őszinte pillanatuk sem. Gajdolnak, meséket szőnek a fenyegetettségről, rettegésről, álmatlan éjszakákról – megannyi hófehér lelkületű szűz leány, kik egyedül állnak a gonosz, ellenséges, rasszista magyarokkal szemközt.
De most itt ez a film.

Rajta pedig a minden. Ahogy a karókkal meg mindenfélével felfegyverzett cigány horda várja Alexet, és agyba-főbe veri. A töb­biekkel együtt. Ordítva, vadállati módon, rengetegen a keveseket. A részeget, a Szálasit porba hugyozó szerencsétlen Isten barmát.

És látszik a filmen, ahogy rohannak még mindenfelől, a sok-sok rettegő cigány, jönnek, bújnak elő a bánatos gyöngyöspatai éjszakából, Alexet ölni, kéjjel. Mert semmi kétségünk ne legyen: ha a rendőrség nem jelenik meg a helyszínen pontosan egy perc alatt, akkor a Szálasit porba pisáló Alexék ma már nem élnének. Hallatszik, ahogy ordít a cigány horda: „Üsd! Rúgd! A kurva anyját!”

De a rendőrök szerencsére jönnek, a cigányok szétszaladnak, s közben már húzzák félre a szájukat, hogy a másnapi kamerák előtt megfelelően tudjanak majd rettegni.

Ennyit a rettegés mítoszáról.

A másik porba hulló mítosz: maga Alex. S véle sok minden. Áll Alex a bánatos gyöngyöspatai éjszakában. Farkát lóbálva pisál az utca kellős közepére. Részeg, mint a disznó. Miközben pisál az utca kellős közepére, önmaga mércéje szerint vicceseket ordibál.

Eddig az volt a mítosz, hogy ő fogja megvédeni a vidék Magyar­országát. Ők. Hát persze. Egy porba pisált Szálasival. Erről a Kustu­rica kamerájára illő kis filmről az Oroszlánkölykök jut az ember eszébe, Irwing Shaw zseniális regénye. Illetve annak egy mozzanata. Amikor a normandiai partraszállásnál az egyik teherhajó parancsnoka így fordul a legénységhez: „A motorjaimban annyi erő sincs, hogy egy beteg kurvát kirántsak a klozettról!”

Igen. Nagyjából ennyi.

A Szálasit porba pisáló Alex és a sötétben várakozó cigány horda kölcsönösen feltételezik egymást. Feltételezi, és meg is érdemli egyik a másikat.
Viszont valakinek rendet kell tenni végre. De azonnal!