Ma 2018 július 17. Endre, Elek napja van. Holnap Frigyes napja lesz.
cf9f6fb35106d203aaa9d98845acadc1.jpg

Együtt élni és halni

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.

Beregszásztól délkeletre, Mezőváriban a honfoglalás kori földvár lefényképezése lett volna a feladatom. A Tisza és a Borzsova összefolyásánál épült földvár még megvan, de annyira benőtték a fák, a bokrok, hogy nem sikerült jól lefényképeznem. Ezt a földvárat Anonymus Gestája is említi. A honfoglalásig Salán bolgár fejedelemé volt, akitől Árpád serege foglalta el és leromboltatta. Később a Szent István által megszervezett megyeközpontok közé tartozott. A tatárjárás alatt elpusztult. Az 1964-es ásatások igazolták, hogy a háromszög alakú, csaknem négy méter magas sáncot tömörre döngölt, majd kiégetett agyagból építették. A Borsova (Borzsova) név a Bors személynév szláv továbbképzése, a jelentése: Borsé.
A hely Árpádon kívül „látott és fogadott” egy másik fejedelmet is: II. Rákóczi Ferenc annak idején itt szállt meg, éppen az első összecsapás után. Midőn Tiszabecs táján megverte a vele szemben álló császáriakat, attól félt, hogy beszorítják a patak torkolatába, ezért este visszavonult Váriba. „Az volt a szándékom, hogy a várost kettészelő Borsova folyót teszem fedezékemmé – írja emlékiratában. – Kimerült lovasaim és a sáros utaktól elfáradt gyalogságom már kezdett lenyugodni, mikor a szomszédos kisvárosból, Beregszászból érkező menekülők hírül hozták, hogy a Montecuccoli-ezred már odaérkezett. Erre a hírre összegyűjtöttem csapataimat, lerontottam a hidat, őröket állítottam, de nem tudtam határozni, mihez fogjak, mert bár úgy látszott, hogy a Borsova patak fedez minket a Montecuccoli-ezreddel szemben, az az ellenség, amelyikkel napközben harcoltunk, mögöttünk volt, és átkelhetett a Tiszán. Bercsényi grófnak az volt a véleménye, hogy igyekezzünk újra a hegyek közé. Ez kétségtelenül jó tanács volt, de ennek a tervnek az volt az akadálya, hogy a lovasok mindenképpen a Tisza síkságaira vágyódtak. A hegyek közé való visszavonulás másik akadálya a közvélemény volt, és csapataim erejének híre, amelyre a sereg nagyon büszke volt. Attól is félni lehetett, hogy ha az ellenségnek eláruljuk gyöngeségünket, ezzel kedvet csinálunk üldözésünkre… A kételyekkel és bizonytalanságokkal teli tanácskozások közben, és miközben kétfelől fenyegetett támadás, leszállt az éjszaka, és az előreküldött őrszemek jelentették, hogy a tiszántúli ellenség – Csáky gróf a németekkel és a megyei csapatokkal – hidat ver, mivel hallani az ácsolás zaját. De azokat, akiket felderítésre Beregszász alá küldtem, jelentették, hogy ott csupán egy lovasszázad van, s azért jött, hogy megtudakolja, mi történik a Tisza mellett. Miután meghallották jöttünket, rögtön visszavonultak.”
Nyugalomban telt itt az éjszaka, sőt hajnalban azt is megtudták, hogy annak a német trombitásnak köszönhetik a „nyugalmat”, akit elfogtak, de megszökött. Ugyanis azt jelentette, hogy negyvenezer svéd és lengyel menetel ágyúkkal egyenesen Máramaros felé, hogy megostromolja Szatmárt. Ezt a hírt egyébként a nép költötte, hogy „vágyainak hízelegjen vele, a trombitás pedig elhitte”.
A Rákóczi-féle szabadságharc emlékére 1989-ben a mezővári lakosság emléktáblát állított. A hajdani mezőváros közepén álló, a XV. században épült református templom tornya alatti, ma használaton kívüli kapun lévő táblán az a szöveg olvasható: „1703. május 21-én, Tarpa népének példáját követve, Esze Tamás kurucai Vári piacterén is kibontották a Nagyságos Fejedelem zászlaját. Ringató bölcsője ezért e föld az 1703–1711-es Rákóczi-szabadságharcnak.”
Történeti tény, hogy egyszerre, egy időben három helyen bontották ki Rákóczi zászlaját: Tarpa, Vári és Beregszász piacán. Ezzel kezdődött el a tiszaháti felkelés. A vezérlő fejedelem egyébként 1703. június 14-én lépte át az országhatárt a Magyar- és Lengyelországot elválasztó Beszkidek lábánál. Emlékirataiban szól arról is, hogy milyen volt a hegy túlsó oldalán reá várakozó csapat. „Ötszáz ember helyett alig volt 200 gyalogos, rossz parasztpuskákkal fölszerelve, és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom, és Kiss Albert… A népség paracsnokai között csak Móriczot és Horváthot lehetett katonának nevezni… A többi nép alja volt, és rablás közben tanulta meg a hadimesterség elemeit.” Másutt meg ezt írja: „Csapataim létszáma néhány nap alatt háromezer emberre emelkedett. Erejüket túlbecsülő paraszti lelkesedésük is napról napra növekedett… E nép buzgalmának és szeretetének nem volt elég, hogy képessége szerint ellátott élelmiszerrel, hanem hazaküldték asszonyaikat és gyermekeiket, beálltak a katonáim közé, és többé sohasem hagytak el. Puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel, és kijelentették, hogy velem akarnak élni.” Élni s halni, ahogy az majd egy századdal később a Szózatban megfogalmazódik. Ezt tudjuk, mondjuk és énekeljük. De vajon gondolunk-e eleget azokra a névtelen hősökre, akik az elmúlt évezredben – József Attilával szólva – „öltek, öleltek, tették, ami kell”?
 

Móser Zoltán, mno.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Politika (1570) Vetítő (37) Flag gondolja (31) Belföld (4) Kultúra (3) Mondom a magamét (2728) Mozi világ (440) Gazdaság (591) Nagyvilág (1278) Gasztronómia (538) Tereb (125) Jobbegyenes (1306) Sport (726) Alámerült atlantiszom (142) Heti lámpás (168) Autómánia (61) Egészség (50) Irodalmi kávéház (430) Rejtőzködő magyarország (171) Szépségápolás (15) Életmód (1) Tv fotel (65) Emberi kapcsolatok (36) Mozaik (2)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>