„Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
Vadrózsabokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…
Talán a szép asszony szíve porábul nőtt…”
Petőfi Sándor, 1847

A Gömörben található Murány vára már 1271-ben fennállott. Széchy Tamás Rotthai János Jakab bárótól vásárolta meg 1609-ben: „Lefizetvén a zálogösszeget, Murányra és uradalmára királyi donációt kapott. Ettől kezdődik itt a Széchyek uralma és Murány várának fénykora. Széchy Tamásról fiára, Györgyre szállott. Neje, Homonnay Mária 1613-ban megvevé azt apósától, Széchy Tamástól, György innen dacolt előbb II. Ferdinánd királlyal, majd előbbi urával, Bethlen Gáborral. Széchy Györgynek 1625-ben váratlanul bekövetkezett halála után özvegye mint hű királypárti háborítatlan birtokában maradt a várnak; a kamara által újabban pótlásul követelt 22 ezer tallért lefizetvén, a vár és uradalma tulajdonul reá íratott, de hitlevelet kellett adnia, mely szerint a várat az erdélyi fejedelemnek nem fogja átadni. Ő meg is tartotta fogadását, de leánya, Mária anyja halála után I. Rákóczi György pártjára állott.” Az ekkor történt eseményekről szól Gyöngyösi István legnépszerűbb műve, a Márssal társalkodó murányi Venus, amelyet akkor írt, amikor Wesselényi nádor szolgálatába lépett.
A Habsburg-párti Wesselényi Ferenc 1644-ben, I. Rákóczi György hadjárata alkalmával csakugyan a Habsburgok oldalára térítette a Rákóczi oldalán álló Murány várát, s elnyerte a vár úrnőjének, Széchy Máriának kezét – hatalmas birtokaival együtt. Széchy Mária árulását és Wesselényi érdekházasságát Gyöngyösi kalandos szerelmi históriává alakítja, a cselekmény irányítójává az olimposzi isteneket teszi, főszereplőit pedig hősökké igyekszik varázsolni.
A várrom ma megközelíthetetlennek tűnik. „Magasabban épült várbástyánk nincs is az egész országban, csaknem ezer méter magasan valóban a felhőket súrolja, az égbe tekint – írja a Felvidéket és Gömörországot jól ismerő Szombathy Viktor. – Egyszerre bájos és szépséges ez a Murány vára még romjaiban is, de félelmetes is egyúttal, különösen, ha fűvel, bokorral, fával, mohával, folyondárral lepett kövei között sétálunk, s próbáljuk megfejteni a szinte lehetetlent: vajh’ merre lakozott a szépséges Széchy Mária, merre álltak az ágyúk, hol húzták fel bölénybőrökben a vizet, az élelmet, melyik kő rejti a lovak istállóját, melyik a palotás katonák termeit, mily magas lehetett a díszterem, s mily mély volt a pincebörtön? A kövek aligha árulkodnak, a kuruc háborúk idején dőltek romba.”
Gyöngyösin kívül megihlette ez a vár és ez a történet Tompát, Petőfit, Arany Jánost, de Mednyánszky Alajos is megírta ezt a regét (1829), és Mikszáth Kálmán is szentelt ennek a témának egy novellát (A Kürthyné uborkái, 1884).
Petőfi után 150 évvel én is írók társaságában jártam Murány várában. El nem tudtam képzelni, hogyan jutunk fel arra a meredek sziklára. Aztán közel tíz kilométert emelkedett, kanyargott velünk az erdei út, és egyszer csak egy tisztáson voltunk, s ott álltunk a vár alatt. Az elmúlt másfél század alatt itt semmi nem változott: a „vadrózsabokrok közt halk szellők susogtak”, a rom ugyanolyan romos, mint bármelyik más várrom, de a rege és történet másról szól. Itt nem lehet csak úgy álmodozni. Persze ehhez az összes titkot és a titkok kulcsát is ismerni kell.