A régi viccet a parlamenti ellenzék utóbbi döntései és tettei ültették ide, írásom elejére. A szocialisták és az LMP-sek ugyanis a médiatörvény megvétózásáért, majd az alkotmányozás ellehetetlenítéséért olyan módszereket is bevetettek, amilyenekhez jó lelkiállapotnak örvendő, magukra valamit is adó politikai erők aligha nyúlnak.

Három hónappal a médiatörvény hatálybalépése után felesleges bizonygatni, hogy az üres címlapos hazai kampánnyal megalapozott, a magyar sajtószabadságot jajongva temető európai hadjárat mennyire eltúlzott, hazug reakciója volt a - különben nem hibátlan - jogszabályalkotásnak. Most pedig a baloldalhoz köthető pártok úgy tesznek, mintha az ország korlátozottan cselekvőképes lenne, és alkotmányának megújításához európai gyámságra szorulna. Csak azért, mert ez a munka a tavalyi választások nyomán, nélkülük is elvégezhető.

Akarva vagy akaratlanul vonják kétségbe, hogy az alkotmányozás az állami szuverenitás legfontosabb része. Hogy a kik vagyunk és mit akarunk kérdésekre nemcsak önbecsülésből kell megadnunk a választ, de erre predesztinál bennünket elődeink Aranybullától a Tripartitumon, a Pragmatica Sanctión és az 1848-as törvényeken átívelő jogalkotói munkája.

És mégis.

Miközben az MSZP és az LMP látványosan nem vesz részt az új alaptörvény elkészítésének parlamenti munkájában, politikusaik és jogvédőként címzett segéderőik Európát járják az új Alkotmány tervezetének angol nyelvű fordításával, hogy bebizonyítsák önrendelkezésre is képtelen senkiségünket. Szülői felügyeletet igénylő kiskorúságunkat. Hogy aztán - abszurdba hajlóan - pedofíliával kacérkodó anarchistát hívjanak hozzánk okításunkra. Tőle kellene tanulnunk demokráciát, tisztességet, európaiságot, és persze jó modort. Hogy helyes útmutatása nyomán végre megkérdezhessük magunktól, vajon melyik Isten áldja meg a magyart? A keresztény, a zsidó vagy a muszlim? Mert annyira csököttek vagyunk, hogy eddig ez a kérdés eszünkbe sem jutott.

Ma nem a szovjeteket hívják be az országba, hogy elhozzák nekünk a haladás ideológiáját és alkotmányát. Ma Cohn-Benditet hívják Budapestre, és állítják elénk intellektuális és morális mércéül. Hogy tudjuk a helyünket.

Hadd kérdezzem: van-e lejjebb?

Előfordulhatna-e Nagy-Britanniában, Hollandiában, Spanyolországban vagy Japánban, hogy a házigazdák kérésére egy Vörös Daniéhoz hasonló felsőbbrendűségi tudattal megáldott magyar politikus űzzön gúnyt a nemzeti himnusz szövegéből vagy alkotmányos monarchiájukból? És tapsot arasson?

Ami nálunk megtörténhetett.

De bárhogy volt is, mégsem kellene elhinnünk, hogy kisebbrendű, idióta népség vagyunk, akik a populizmus gőzétől elvakítva zavarták el a döntési helyzetek közeléből országuk bölcs vezetőit. (Bár lenne rá igény.) Higgyünk a múltunkban, a kultúránkban, magunkban. Higgyünk abban, hogy senkinél sem vagyunk alábbvalóak.

Ha meg nagy arcú Vörös Danikkal találkozunk a világban, ne ingereljük.

Az efféléknél sosem lehet tudni, mire jutottak a pszichiáterükkel.

„Gyermeteg dolog azt képzelni, hogy az alkotmányt örök időkre be lehet betonozni, jómagam már hármat megéltem. Akinél a hatalom lesz, az fogja eldönteni, mit tart meg és mit nem. Sokkal bölcsebb lenne úgy kialakítani most, az erő pozíciójából, hogy a többség szívesen elfogadja és később is megtartsa."
(Csányi Vilmos, Népszabadság, március 27.)

„Egy alaptörvény nem nemzeti hitvallással kezdődik (egyáltalán hitvallással), a hitvallás nem az alaptörvénybe való. Itt műfajtévesztés van. Mindkettő önmagában jó műfaj, de együtt nem. Olyan ez, mint a halászlé libamájjal."
(Jávor Béla, ]]>www.hvg.hu]]>, március 30.)

„Sokan leszünk, akik nem teszünk esküt arra, hogy egyetértünk Orbán alkotmányával. Nem ér annyit a képviselőség, hogy engednénk megtörni magunkat. De figyelmeztetem Orbánt: ha diktálni akar, akkor lehet ugyan, hogy mi elveszítjük mandátumunkat, de neki sem marad sok ideje ezek után kormányozni."
(Gyurcsány Ferenc a blogjában, április 1.)

„Hogy is kezdődik az Alkotmány? Isten, áldd meg a magyart. Ezzel van egy problémám: nem hiszek Istenben. Elfogadok mindenkit, aki hisz Istenben, de csak az lehet magyar, aki hisz Istenben?"
(Daniel Cohn-Bendit budapesti előadásában, április 1.)

„Nem az a magyar, aki hisz Istenben, hanem az, aki énekli a Himnuszt, és közben érez is valamit."
(Bayer Zsolt, Magyar Hírlap, április 2.)

„A Fideszt ma már nem választaná meg teljhatalmat biztosító többség - vagyis a kétharmaddal épített kormányzati struktúra gátlástalan használata ellenszenvet vált ki. Ezért a kétségbeesett, klimaxos társkeresés, hogy alkotmányozzon már velük valaki."
(Tóta W. Árpád a blogjában, április 3.)

Borókai Gábor, hetivalasz_online