{...} „…a liberalizmus rossz, nekünk demokrácia és piacgazdaság kell, liberalizmus nélkül”.

A Beszéljük meg műsorvezetőjének, Bolgár Györgynek és telefonálóinak a gondja az volt, hogy az általam idézetteket valóban Orbán Viktor miniszterelnök mondta-e Kötcsén, vagy mégsem. Még egy fideszes politikust is belevontak a kérdés megvitatásába, s tőle sem kaptak megnyugtató választ. Véleményem szerint ennek a felvetésnek ilyen szempontból nincs jelentősége, mivel a miniszterelnök Tusnádfürdőn egyszer már kifejtette a liberális demokrácia lényegét, kétes hatását, olykor eredménytelenségét. Éppen ezért Magyarország inkább demokráciát építene – jelző nélkül –, amely jobban védené a nemzeti érdekeket, s jobban tudna figyelni a társadalom egészére, a közjó megteremtésére.

Erre a balliberálisok felhördültek, diktatúráról sikoltoztak, a demokrácia halálát jósolták, s felkért külföldi újságíróik támogatását élvezve támadták a magyar kormányt.

De miért ez az idegesség és tiltakozáshullám? Az a baj, hogy a demokrácia kiépítésébe belekerült a nemzet, a kereszténység fogalma, vagyis az, hogy lépéseinket elsősorban nemzeti érdekeink határozzák meg? Nem ez a természetes? Baj, hogy óvjuk hagyományainkat, értékeinket és évezredes keresztény kötődésünket, amely egyben európai is? Talán éppen ezek az úgynevezett liberálisok az igazán avíttak és nem európaiak. Mert lehet egyszerre európainak és nemzetinek is lenni. Ennek kitűnő példáját adta Európának a második világháború után a francia és német megbékélés, a megosztástól az egységig vezető útig. Ezen olyan nagyszerű emberek dolgoztak, mint például a német Konrad Adenauer vagy a francia Robert Schuman.

A rendszerváltás óta intenzív ideológiai háború folyik, amelyet médiacsata kísér. Ideológiai háború a neoliberális, kozmopolita, nemzetellenes, olykor bolsevista gyökerű, lukácsista hitvallók harca a polgári demokráciában, a kereszténységben, a magyarságukban hívők között. Ugye, az tény, hogy a nemzeti identitás gyakorlása szabadon és fenyegetettség nélkül egyben visszafogja a türelmetlenséget és agresszivitást a másként gondolkodó kisebbségekkel szemben? Ellenkező előjelű tehát a nemzeti érzés gyakorlása a folyamatosan gyűlöletkeltő liberálisokkal szemben. Miután a média-erőviszonyok az utóbbi időben a jobboldal fölényét mutatják, a közbeszédet sokszor a keresztény, nemzeti, konzervatív, polgári oldal diktálja. Ez viszont többször zavarodottsággal is jár a balliberális oldalon: hogyan reagáljunk, mit mondjunk, miként vélekedjünk?

Itt volt például Magyarország első irodalmi Nobel-díjas írója, Kertész Imre esete. Az Orbán-kormánytól a legnagyobb kitüntetést, a Szent István Rendet kapta, s ezt az író örömmel elfogadta. A baloldali média először zavarodottságában arról elmélkedett, hogy a Parkinson-kórban szenvedő író talán nem volt tisztában döntése súlyával. Majd támadásba lendültek a vélt barátok, tisztelők: hogyan fogadhatta el a Horthy-korszakból importált legmagasabb állami kitüntetést, hiszen ezzel a „kormány holokausztbohócává vált”. Legitimálja a történelemhamisító Szabadság téri emlékmű létét, szemet huny a Veritas Intézet és a Sorsok Háza körül kialakult konfliktus fölött. A legkeményebb kritikát a Magyarországot folyamatosan támadó Schiff András zongoraművésztől kapta, aki úgy érvelt, hogy a kitüntetés elfogadása az író tekintélyét veszélyeztetheti. A Sorstalanság szerzője kimondva-kimondatlanul a liberális elitnek is üzent - az ATV Friderikusz-műsorában, azon túl, hogy a magyar–zsidó megbékélés miatt is fogadta el a kitüntetést – szarkasztikusan: „Sokan lebeszéltek róla, hogy ez valami bűncselekményhez hasonlatos, ha elfogadom. Menjenek a fenébe, ez egy hülyeség!”

Mi történt valójában? Kertész sohasem tartozott a jelenlegi gyűlölködő liberális elithez, és csak alkalom kellett, hogy visszatérjen nemzetéhez, a magyarok nagy családjához, hogy ezzel is példát mutasson a konszenzus lehetőségére. Az Orbán-féle politika viszont nem tesz mást immár 2010 óta, mint szorgalmazza a megbékélést az országban, és ezt teszi, amikor hatalmon van: így a holokausztmúzeum megépítésével, a holokauszt-emlékév meghirdetésével  vagy a Sorsok Háza létrehozásával.

Tetőre hágott a pánik a balliberális médiában, amikor kiderült: Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) korábbi ügyvezető igazgatója Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter tanácsadója lett. Felbolydult a zsidó közélet, Zoltait leárulózták, a Dohány utcai templomkörzet ráadásul visszahívta elnöki tisztéből. Persze a lépés nem mindenkiből ugyanazt váltotta ki. Például a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány elnöke, Szabó György örömmel üdvözölte Zoltai megbízatását. Nyilván sokan vannak olyanok, akik szeretnének nyugalmat a közéletben, és normális párbeszédet a zsidókat érintő kérdésekben is. Egyebek mellett ezt a párbeszédet szolgálná Zoltai Gusztáv tanácsadói részvétele a kormány munkájában. Nem véletlenül nyilatkozta Zoltai a Népszabadságnak: „Nem vagyok áruló! Annak, aki azt képzeli rólam, hogy én a magyarországi zsidóság ellenében és nem annak érdekében fogok dolgozni, egészen komolyan mondom, nagy bajok vannak az agyával.”

Úgy tűnik, a jó szándék bizonyítására már egy ilyen gesztus sem elég. De vajon kinek az érdekét szolgálja az ellenségeskedés, a gyűlölködés, az antiszemitizmus híresztelése, hazánk folyamatos lejáratása külföldön? Ez itt a kérdés. S ez az ideológiai médiaháború addig folytatódik, amíg ez a gyűlöletkampány létezik.