A Hősök terén hallhattunk ]]>egy lelkesítő beszéd]]>et a kormányfőtől, aki választásra hívta az állampolgárokat, és a megosztott szavazatok ellen érvelt.

Szinte hihetetlen, hogy a szombati megmozdulás ]]>a hatodik békemenet]]> volt. A barátságos tömeg kifigurázására az ellenzék „A párttal, a néppel egy az utunk” című mozgalmi dalocskát játszatta recsegő lemezről. Ez már csak így marad: a hazai jobboldal az ellenzéknek vagy fasiszta, vagy kommunista. Vagy nyilas csürhe, vagy lihegő vörösök. Néha egyszerre mind a kettő. A lényeg a bélyeg. Mesterházy gyermeteg diadallal Orbánt Bolse Viktornak nevezte ]]>az Operánál]]> tartott kampánybeszédében. Mit mondhatunk erre? Ha látogatóba megyünk az elmegyógyintézetbe, ott is intelligens pókerarccal kell elviselnünk, ha az ápoltak ordítva lehülyéznek minket.

Mindenesetre egyszerűbb a baloldalnak kommunistázni, mint elismerni, hogy a békemenet gyökerei korántsem a Rákosi-időkbe nyúlnak vissza. Az őskép egyértelműen a 2002 áprilisában a Testnevelési Egyetemen tartott rendezvényre hömpölygő tömegben, majd április 13-án a Kossuth térre igyekvő sokaságban keresendő. Ha azt a jobboldal aktivistái többszázezredmagukkal nem élték volna át, bele sem mertek volna fogni békemenet-szervezésbe. De akik ott voltunk, ismerjük azt az érzést, a veszteség és a nyereség felfoghatatlan egyvelegét, a kiállás fontosságát. Sokan életre szólóan akkor és ott jöttek rá, hol a helyük.

Sok jót nem vártunk a kormányváltók ]]>nehezen összeálló stábjától]]>, de ennyi marhaságot együtt rég hallhattunk, mint a békemenet utáni verőfényes vasárnapon. A legszórakoztatóbb ostobaságot Gyurcsány mondta: szavazzatok a kormányváltókra, s ha így lesz, sütni fog a nap. Ő legalább nem ígérte túl magát. És ez végül is betartható. Fodor Gábor a tizenkét pontból kiragadta az uniót Erdéllyel, s mielőtt irredentizmusától meglepődtünk volna, gyorsan kimondta: most Európával vagyunk unióban. Eszerint Belgium meg Ausztria hazánk országrészeivé avanzsáltak, csak ezt ők még nem tudják. Az ökörségek harmadik helyezettje lehet Szabó Tímea, aki nem Orbán Viktor hatalmát, hanem magát a kormányfőt akarta megdönteni, felszólítva, hogy ne a kormányrúddal játsszon. Elég kínos beszéd volt. Bajnai egyfolytában azokat győzködte, akik nem voltak jelen, viszont tekintélyén így nem esett csorba, visszabeszélés kizárva. Mesterházynak az orbáni diktatúra egyszerre volt horthysta, feudális és bolsevik. Nem értjük, miért maradt ki Mezopotámia vagy az azték birodalom.

A ]]>Tárki szerint]]> a biztos szavazók körében a Fidesz–KDNP 51 százalékon áll, a baloldali összefogás mindössze 21 százalékot ért el. Mesterházy dühében lehazugozta az összes közvélemény-kutató céget, azt állítva, azok csak demokráciában működnek hitelesen. Pedig még azt is meg kell emésztenie, hogy a kormányváltók minden jel szerint egy héten belül meg fogják hazudtolni nevüket.

A baloldali szónokok meglepően túlhangsúlyozták magyarságukat, Fodor a tizenkét ponton rágódott, Bajnai a Kossuth-nótával zárta, Gyurcsány is a saját hazafiságával kezdte, Szabó Tímea pedig azzal a bejelentéssel lepte meg közönségét, hogy ő magyar. Gyanítom, beszédeik a tüntetés ]]>eredeti időpontjára, március 15-re]]> készültek, amelyeket lusták voltak átírni. Viszont hallottunk a magyarság lényegéről enyhén önironikus megszívlelnivalót is, Orbán Viktortól: „magyarnak lenni azt is jelenti, hogy sohasem vagy elégedett a kormányoddal, de ha kell, mindig kiállsz érte.”