Pontosabban a kétségeknek kell először nyíltan a felszínre jönni, hogy egyáltalán legyen miről egyezkedni, és ennek nyomán eljutni a valóságos egység létrejöttéig. A magyar társadalom is csak akkor tud a siker reményében nekilátni az előtte tornyosuló gigantikus feladatoknak, ha előbb lefolytatja azokat a vitákat, amelyek tisztázzák a… mit is?

És tényleg, mit is kellene ma tisztázni Magyarországon? Érdemes újra felidézni a rendszerelméletnek a válság meghatározására vonatkozó logikáját. A rendszerelméleti megközelítés szerint egy komplex társadalmi rendszer akkor van válságban, ha a benne felmerülő kérdések száma és/vagy intenzitása gyorsabban növekszik, mint az erre adott/adható válaszok száma és intenzitása. Vagyis amikor egy komplex rendszerben súlyos és állandósuló alkalmazkodási feszültség alakul ki. Ilyenkor a régóta megoldatlan kérdések egymásra torlódnak, folyamatosan rontva ezzel a további válaszok megszületését. Szélsőséges esetben mindez a rendszer működésének teljes megbénulásához, akár teljes összeomlásához is vezethet.

A magyar társadalom feltehetőleg azért halad évtizedek óta lepusztulási lejtőn, mert mára már a megoldatlan nemzeti sorskérdések olyan tömege torlódott össze, ami szinte lehetetlenné teszi az összehangolt nemzeti cselekvési tér kialakulását. Valószínűleg erre célozhatott Orbán Viktor, amikor úgy fogalmazott, hogy kormánya segítségével most megcsinálja azt, ami húsz év alatt senkinek sem sikerült. Szó se róla, az elmúlt húsz év valóban súlyos kudarc, de egyelőre nem nagyon látszik az a többség egységes akaratával egyező, hosszú távú nemzetstratégia, amely alapját képezhetné a kormány ambiciózus cselekvési terveinek. Sőt az is kiderülni látszik, hogy nincs olyan igazán alkalmas társadalomkép sem, ami az alapját képezhetné egy ilyen stratégiának. Márpedig a magyar társadalom valóságos szerkezetének mélyreható ismerete nélkül az átfogó nemzetstratégia elkészítése értelmezhetetlen feladat. Az utóbbi hetek során kiéleződő társadalmi feszültségek alapvető oka éppen az, hogy a kormánynak a társadalomszerkezetről alkotott képe nem illeszkedik pontosan azokhoz a valós viszonyokhoz, amelyek ma meghatározzák a magyar társadalom különböző csoportjainak reakcióit. Mindennek most azért van rendkívüli jelentősége, mert először kell szembesülni azzal, hogy az előttünk álló évek során nagy valószínűséggel nem fognak bővülni a magyar társadalom rendelkezésére álló anyagi erőforrások. A globális rend veszélyesen instabil marad, és a „magyar” gazdaság tökéletesen kiszolgáltatott a válsághullámoknak. És mindezt most egy olyan magyar társadalommal kellene elfogadtatni, amelynek vesztes többsége joggal érzi úgy, hogy legvégső lelki és fizikai korlátaihoz érkezett.

A közösségnek tartósan arra kell berendezkednie, hogy erőforrásai nem bővülnek, sőt inkább szűkülnek – ez igen éles konfliktusokat válthat ki. Ha ez egy olyan emberi közösséggel történik, amelynek több évtizedes alapélménye, hogy az országot vezető uralmi csoportok mindig azt ígérik, hogy „majd jobb lesz”, de közben a többség reálbérei ma alacsonyabbak, mint 33 évvel ezelőtt, akkor az azt jelzi, hogy ezek az ígéretek tartósan beváltatlanok maradtak és maradnak, vagyis nem lett, nem lesz jobb. Nos, egy ilyen társadalomban ez a helyzet igen komoly veszélyek hordozójává válhat. Valóban neki kellene látni az évtizedek óta magunkkal hurcolt súlyos problémák megoldásához, de e problémák a közfelfogással ellentétben többnyire nem gazdasági természetűek. Hogy csak néhányat említsünk: a népesedés, az általános egészségi állapot, a nyugdíjrendszer, a most már majdnem negyvenszázaléknyi roncstársadalom („négymillió koldus”) gyorsuló lepusztulása, és e folyamatok „halmazati” következményei. És persze vannak gazdaságstratégiai kérdések is, mint például az adórendszer, az államadóság – amelyek valójában a nemzetállam hosszú távú szerepének egyelőre szintén tisztázatlan szerepéhez kapcsolódnak. Ám bármilyen jó szándékú is a mindezt megváltoztatni készülő uralmi akarat, ha nincs mögötte nagyon pontos, finom felbontású kép a magyar társadalom valóságos szerkezetéről, az egyes csoportok valós helyzetéről és törekvéseiről. Így a megalapozatlan cselekvés igen súlyos újabb kudarchoz vezethet. Az pedig különösen veszélyes lehet, ha nem működnek azok a mechanizmusok sem, amelyek minél kisebb veszteséggel lennének képesek a cselekvés hibáinak korrekciójára. A kialakulni látszó társadalom-lélektani helyzet ugyanis nem csekély mértékben a kormány nem egészen végiggondolt stratégiai döntéseinek következménye.

Az érthető, hogy ebben a kritikus helyzetben a kormány teljes manőverezési szabadságot akar magának, amit csak nehezítenének a komplex viták és egyezkedések. Ám újra és újra szembesülnünk kellene azzal, hogy egység nélkül nincs összehangolt cselekvés, az egységhez pedig csak a kétségek nyílt felszínre hozását lehetővé tevő vitákon át vezet az út.