Adventi napló 6.

Csillogott a nyál a szája sarkában. „Hozok még egy kört, kimitkééér?” - kurjantotta el magát a mellettem álló „barátnőm”, akit már legalább egy órája ismertem. A hangszórókból épp akkor kezdett Mariah Carey süvíteni arról, hogy csak engem akar karácsonyra. Úgy éreztem, menten elájulok. Lehunytam a szemem, és azt képzeltem, otthon vagyok apunál. A vacsoraasztal körül hülyéskedünk, párás szemmel, gyertyák fénye mellett. Elvégre szenteste van.

A történet 1997-ből származik, egy különösen fájdalmas és bolond év végéről. Soha többé nem követtem el azt a hibát, hogy nem otthon töltöttem december 24-ét. (Kivételt képez ez alól Lola születésének karácsonya, amikoris babaútlevél híján lakhelyünkön, Brüsszelben ünnepeltünk.) Nem a párás szemről van szó, sőt, nem is a gyertyafényről. De ha valaki a születése óta eltelt huszon-harminciksz év alatt egy bizonyos kultúrkör egy bizonyos karácsonyi tradíciócsomagján szocializálódik, amikor a vérét december elején a mikulászacskók, december végén meg a halászlé színezi pirosra, az bizony még akkor is képes sokkot kapni egy másik kultúrkör másik szokásgyűjteményétől, ha történetesen egy kulturálisan és társadalmilag kifejezetten nyitott valakiről (mondjuk rólam) van szó. Szeretek sörözni a barátaimmal. Meg borozni is. De, nem tehetek róla, számomra az egyenlet egyszerű, mint egy faék: karácsony = család. Az év többi részében hál’istennek kiváló alkamak sorozata nyílik a közös borozásra.

A tíz évvel ezelőtti fiaskó után sokáig nem állt fenn annak a veszélye, hogy nekem angolul kellene karácsonyoznom. Aztán jött Alex és Lola, meg a mi hibrid családunk...

Még szerencse, hogy mára kiderült: az angol karácsony december 25-én reggel összekapja magát, visszatér a normál kerékvágásba, és a továbbiakban az ajándékozás-evésivás-nevetés-együttlevés tengelyen mozog, ami már számomra is remekül értelmezhető. Ráadásul a földrajzi távolságnak köszönhetően remekül áthidalható a huszonnegyedike kontra huszonötödike problematika, úgy, hogy előbb itthon apuékkal, testvérékkel, majd gyors utazás után ugyanez odakint. A gyomrunkban pedig ugyanolyan jól megfér egymás mellett a halászlé és a sültpulyka, mint Európa térképén Magyarország és Nagy-Britannia. Van a kettő között minimum kétezer kilométer, de ha kellő időt adunk e távolság áthidalására, akkor nagy baj nem lehet. Nagy vonalakban a képlet is ugyanaz, mint bármely más családban: tél elején matek, hogy ki, mikor, hová megy, aztán a menü telefonos egyeztetése (megjegyzem: teljesen felesleges módon, hiszen úgyis minden évben ugyanazt esszük), az ajándékozás kompromisszumos alapokra helyezése (gyerekeknek „rendes” ajándék, felnőttek egymásnak jelképes figyelmesség), majd végezetül a különböző kísérőprogramok képzeletbeli excel táblázatba írása, hogy egészen biztosan jusson idő mindenre, amire szeretnénk.

Az elmúlt kilenc évben ráadásul egy viszonylag jól felismerhető sorminta látszik kirajzolódni a karácsonyi mozgásunkban. Nevezetesen: az egyik évben én főzök és hozzánk jönnek, a másikban ők főznek és mi megyünk. Idén az utóbbira kerül sor, az én nagy-nagy örömömre. Utazni ugyanis sokkal jobban szeretek, mint tíz emberre főzni. Leszámítva a repülést, ugye.

Ezért a már-már giccsesen irritáló családi harmóniáért azonban meg kellett dolgoznunk. Különösen, ami a „leghibridebb” családtag lelki és mentális békéjét illeti. Lola az egyetlen közülünk, aki nem százas. Hanem ötven-ötvenes, hiszen fele-fele arányban tartalmaz magyar és angol géneket. És mint ilyen, a két említett kultúrkör szereplőinek ellentmondásosságára ő hívta fel a figyelmünket. 

Kérdései egytől egyig jogosak voltak. De hogy végül hogyan került a helyére a Mikulás, a krampuszok, az angyalkák, a Kisjézus és a nagymama... hát, izé: a jövő héten kiderül.

Bocs. :)

D.Tóth Kriszta - shopline.hu