A rettenthetetlen ellentengernagy biztos kézzel kormányozta a magyar cirkálót az egyre tajtékosabbá váló tengeren sziklák és zátonyok között ellenséges naszádok pergőtüzében és rejtett öblökből támadó kalózhajók csáklyái elől kitérve a nyugodtabb vizekre vezető szűk átjáró felé.

Ám a legénység soraiba az idők során felelőtlen módon Hegedűs hadnagyok, Gerébek és a navigátor-állásba erkölcsi és mentális képességek híján be nem engedhető potyautasok is keveredtek, a hajót egyre vadabb hullámok dobálták, az önfeledt tengeri utazásra vágyó utasok szorongtak, sokuk tengeribeteg lett. Végül a cirkálót nemzetközi flotta vette pusztító kartácstűz alá, így nem sokkal azelőtt, hogy elérhette volna a reményt ígérő átjárót, megadásra és kikötésre kényszerült. Az ellenséges admirálisok és sorhajóhadnagyok elégedetten vontatták saját kikötőjükbe a zsákmányul ejtett magyar hajót, a sápadt, szédülő utasokat és a foglyul ejtett haditengerészeket áttessékelték az éppen induló Titanicra, amelynek kihajózását diadalmasan ünnepelte a kalózhajókról átugrált Bender-log népe. „Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatraméltók vagyunk. Legcsodálatosabb népe a vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen!” – így visítottak, és piszokkal dobálták meg az elfoglalt cirkáló hajósait, majd

kapitányt állítottak maguk közül, aki remegő elégedettséggel nézegette magán az elzsákmányolt, rá nevetségesen nagy kapitányi egyenruhát.

Firgett-forgott a tükör előtt, és világhódítás érzése kerítette hatalmába, amikor a Titanic köteleit a Bender-log népe hisztérikus buzgalommal elharapdálta, és a hajó lomhán gyorsulva, a foglyul ejtett cirkálót maga után vonszolva elindult valahová. Az úticél kérdéses, sőt, kétséges volt, mindenesetre nyugat felé siklott a hajó, egyre távolabb a megállított, eladott, foglyul ejtett magyar cirkáló által hősiesen kutatott szűk átjárótól.

A Bender-log népe nyerítve röhögött, úgy dobálta a piszkot egymásra, a cirkáló foglyul ejtett legénységére és a vízbe,

a kapitány hosszú monológban újra és újra szerelmet vallott önnön tükörképének, a kormánykereket markolászló kalózok rádión követték az irányítóközpontból érkező idegen nyelvű utasításokat.

Egyikük, akit a külügynökök népe csak Küllőnek nevezett, az Örömóda dallamára gyorsan felvonta a csillagos birodalmi zászlót, amitől a Bender-log zajos rivalgásba kezdett. Diadalmasan körbeugrándozták a Titanicot, hangjuk betöltötte a hajót. „Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatraméltók vagyunk. Legcsodálatosabb népe a vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen!” – ismételgették sivítva.

Közben besötétedett, és mintha a szél is erősödni kezdett volna. Az óceán nyugtalanul fodrozódni kezdett, idővel tarajos hullámok is nekicsattantak a Titanic oldalának.

A kikötő, ahonnan indult, egyre távolabbivá vált. Lassan zsugorodtak a világítótornyok, fényük már csak pislákolt. A halász, aki a partközeli szelídebb vizeken vetette ki hálóját, értetlenül nézett a fénytelen éjszakába tűnő Titanic után.

– Csak azokat a jéghegyeket kerülje el valahogy! – dörmögte magában.

Ágoston Balázs

]]>www.demokrata.hu]]>