S aztán nézzük meg gyorsan, mi van a minisztérium ömlengése mögött:

„Lomokat kaptak a siket vízilabdázók edzőjük szerint a szociális minisztériumtól. Azért jutalmazták őket, mert megnyerték a siketek olimpiá­ját. Kaptak műanyag fésűt, tollat, jegyzettömböt, baseballsapkát és ötéves gyerekekre méretezett pólót. Ezt az olimpiai bizottság és Kósa Ádám siket európai parlamenti képviselő is felháborítónak tartja. A minisztériumban nem értik, szerintük igazán szép fogadást adtak a tiszteletükre.”

Itt és most be is fejezhetnénk. Ez a két idézet, így egymás mellett önmagáért beszél. De ezen az oldalon ötezer karaktert kell írni, hát nincs más választásunk, tovább írjuk.

Tovább írjuk a szégyent.

S mindjárt a legelején nyomatékosan leszögezzük: mindez nem is történhetett másképpen.

Ez így természetes, így magától értetődő, így szokványos. Ahogy vagyunk, mindannyian, éppen ennyit érünk a Magyar Szocialista Pártnak és kormányának. Műanyag fésűt, húszforintos tollat, gyerektrikót.

Helóták vagyunk a szemükben, írnám, de mégsem írom. Mert tudjuk, hogy a helóták Spárta állami tulajdonban lévő jobbágyai voltak. Nem rabszolgák, jobbágyok. Politikai joggal nem rendelkeztek, de házasodhattak, és veszély esetén harcolhattak is. Tudjuk, hogy például a plataiai csatában ötször annyi helóta harcolt Xerxész ellen, mint szabad spártai.

Eddig stimmelne is a párhuzam, de mégsem stimmel.

Ugyanis a spártai állam – állam volt. Jól szervezett és működő. A Magyar Szocialista Párt és kormánya pedig legelőször is az államot számolta fel.

Másodszor a spártai uralkodók hazájukat szerető, azért bármikor életüket áldozó vezetők voltak. S most mondják meg, de őszintén, ki az a mai szocialista (én Istenem, ne hagyj el, pláne a szabad demokrata!) garnitúrából, aki összevet­hető lenne mondjuk Leonidasszal? Na ugye…

Tehát a helótahasonlat meg­­bukott.

Maradjunk inkább az első telepeseknél, akik megszállták az Újvilágot. Akik üveggyöngyöket, törött tükröket vittek az indiánoknak. Aztán, mikor elfogyott az üveggyöngy, vittek még tüzes vizet, meg szifiliszt, meg influenzát.

S aki még ezek után is életben maradt, azt egyszerűen lemészárolták. Ha pedig esetleg túltengett bennük a humánum, akkor nem őket magukat mészárolták le, hanem mondjuk a bölényeiket. Azután meg humánusan nézték, ahogy éhen halnak, sőt kis idő elteltével még élelmiszert is osztogattak nekik a rezervátumok sívó homokján. S közben a szívük csordultig telt szeretettel – önmaguk iránt.

Ez volt a világ első igazi holo­kausztja.

Nos, ez a mi hasonlatunk.

Így élünk, éldegélünk mi is, miközben a Magyar Szocialista Párt és kormánya halálra szeret bennünket.

Bennünket, bennszülötteket.

Emlékezzünk csak! Mit is mondott Lamperth Mónika, amikor első, törvényes lázadásunk idején, a 2006-os önkormányzati választásokon ronggyá vertük őket? Azt mondta Lamperth Mónika, párttársait nyugtatandó, hogy senki ne izguljon, hiába nyert mindenütt az ellenzék, a pénzt továbbra is ők fogják osztani.

S így is lett.

Osztják továbbra is – maguknak. (Csak a BKV-tól kisíboltak egymilliárdot, és azt mind-mind szétosztották. S annak jó része úgyis a pártkasszába került, még akkor is, ha ezt soha-soha nem tudjuk majd bizonyítani. De legalább tudjuk…)

S ez csak a BKV.

A MÁV még most van lebukóban. S hol vannak akkor a különböző pártalapítványok, a tanulmányokért kifizetett milliárdok – hol van még az egész aljas, szemét, nyomorult rablás és lopás, amit ezek véghezvittek. S hol van még az, ahogyan megaláztak és megaláznak bennünket naponta… Ahogy lopják a múltunkat, jövőnket, lelkünket, történelmünket.

Hol van még a tengernyi cinizmus és pofátlanság, amelynek nincsen határa, sehol sem…

Jól tudom én, mindehhez képest a siket sportolóknak átnyújtott műanyag fésűk és húszforintos tollak szinte elhanyagolhatók. És mégis: ezekben a fésűkben és tollakban ott reszket minden – minden mocska, szennye, aljassága ezeknek a nyomorultaknak.

Szimbólum ez a néhány fésű és toll, miképpen szimbólum az is, ahogyan a szaktárca szóvivője „nem érti”, mi is a probléma. Hiszen ők „igazán szép fogadást adtak” az olimpikonok tiszteletére.

Igen.

Éppen ilyen szép fogadások közepette adták át üveggyöngyeiket a rabló óvilágiak az újvilági bennszülötteknek. S közben mondtak csupa-csupa szépet és jót, s megígértek mindent.

Aztán jött Wounded Knee. Amikor is 1890. december 29-én, a Wounded Knee patak partján az amerikai hadsereg hetedik lovassági ezrede mintegy négyszáz sziú asszonyt, gyermeket és öreget mészárolt le fényes jókedvében. S a szívük közben nyilván csordultig volt szeretettel…

Mészárlás most nincsen. Legfeljebb, ha szemkilövés. De a cél ugyanaz. És a szemükben ugyanannyit érünk, mint az indiánok a büszke amerikaiak szemében. Néhány szar fésű meg toll: ez jár nekünk.

S bármilyen nehéz, mégis arra kérem most a siket sportolókat, őrizzék meg jól a szociális minisztérium „ajándékát”. Csak azért, hogy majd tudjunk mivel kedveskedni nekik, amikor eltakarodnak végre – a fészkes fenébe.