Harminc éve kerülgetjük egymást: a tisztelt olvasó és én. Valamikor, az újságírás hajnalán (az én esetemben a kilencvenes évek elején) még partra vetett matrózként tengődtünk a betűóceán kellős közepén. Például írógéppel írtunk, valamint flekkekben számoltunk. Szerkesztőségeink joviális irodához hasonlítottak, ahol vidáman cigarettáztak a dolgozók, L. kolléga pedig délben rám kacsintott: „Ma halat eszem” (vagyis már nem jön vissza). A hajótöröttek meglehetősen vidáman vészelték a drámai évtizedeket, az olvasó, néző, hallgató csak nagy erőfeszítésekkel kerülhetett eléjük. Ha valaki bement a szerkesztőségbe, hogy magánügyét vagy valamilyen különös agymenését közölje velünk, elakadt a portásnál, aki nem engedte tovább. Kaptunk persze különféle leveleket, ezek között mindenfélék akadtak, jó szándékúak éppúgy, mint érthetetlenek. 

Aztán a kilencvenes évek végére minden megváltozott, az ezredforduló után pedig valósággal elszabadultak az indulatok. Az olvasók egy része fizikailag is megjelent a szerkesztőségekben. Emlékszem, akadt olyan lap, amelynél a látogató akadálytalanul eljuthatott az adott újságíró asztaláig, itt világgá üvölthette fájdalmát, esetleg halkan leteremthette valamiért. Olyanra nemigen emlékszem, aki csak gratulálni szeretett volna. Mindenesetre furcsa esetek és alakok sokasága kavarog bennem, a legtöbb történet egyáltalán nem vicces. Az elmegyógyintézetből megszökött nő jut eszembe, aki sírva indiai repülőjegyet követelt tőlünk a szerkesztőségben.

A férfi, aki azért jött be, hogy elmondja: a ]]>Seuso-kincseket]]> titokzatos kezek „kettéválasztották”, és a British Múzeumban őrzik a kollekció másik felét, azonnal perelje vissza a magyar állam. A szekrényünkön hónapokig ott hevert egy hosszú bot, amelyet egy lelkes bácsi küldött Orbán Viktornak általunk, de csak mi vakargattuk vele a hátunkat, vagy kardoztunk vele, ha éppen unatkoztunk. Kaptunk különös leveleket is, persze. Például a „párhuzamos szavazatszámláló gépről” (pontos műszaki rajzzal), amelyet majd titokban, éjszaka, a föld alatt kell alkalmazni, nehogy az ellenfél elcsalja a választást. Kiadványok is eljutottak hozzánk. Egy olvasó például egyházat alapított, az arkangyalok nyomtatásban közzétett listáján pedig megtaláltam Kim Basingert és a kedvenc politikusait egyaránt – mint akik kart karba öltve együtt dalolnak a felhők felett.

Végül aztán megjelentek a biztonsági rendszerek, mágneskártyák, őrök, az olvasók nagy része pedig végleg virtualizálódott. 

Régi ismerősök írogattak rád, hogy csalódtak benned, új ismerősök kértek számon tőled a világon mindent. Valaki szóvá tett vagy megjegyzett valamit, és ha te nem úgy reagáltál, ahogyan ő felépítette magában a rólad kialakult képet – hogy tudniillik nem újságíró vagy, hanem mindenható –, akkor rettenetesen csalódott benned.

Példák sokasága bizonyította, hogy az esztelen rajongás egyetlen pillanat alatt gyűlöletbe csap át. Olyan is akadt, aki írásban egyszerűen gratulált, a legjobban pedig annak örült az ember, ha értelmes gondolatot vagy önálló következtetést fűztek az írásodhoz, műsorodhoz. De sokan mégis leszoktunk egy idő után a közvetlen párbeszédről. Már csak azért is, mert időközben személyesen is átvettek megőrzésre a kedves ismeretlenek. Ha lángosért álltál sorba félmeztelenül a Balatonon, valaki a hátadra csapott: na, mit szól ehhez a Dobrevhez? Akadt postás bácsi a villamoson, aki gyanús, betiltott pamfletekből idézett hosszan (üvöltve, persze). Előfordult, hogy egy szakállas férfi megtámadott a buszon, aztán a végén ő menekült el. Mások egyszerűen azt gondolták, hogy a játszópajtásuk vagy, röhigcséltek rajtad, veled, fölényeskedtek parkolóban, benzinkúton, utcasarkon. Mindig olyasmiről folyt a szó, amiről momentán éppen nem akartál vitatkozni, merthogy más dolgod akadt volna.

Az újságírás ezzel jár – mondhatja az olvasó, és való igaz, nekünk többet kell elviselnünk a nyilvánosságban. Csakhogy akad egy pillanat, amikor az ismertség már inkább teher, mint áldás (aki ugyanezt az utat járja, pontosan ismeri ezt az érzést). 

Szerencsére minél ritkábban szerepelsz televízióban, podcastben, máshol, annál jobban megkopnak rólad az emlékek. Azokon a közösségi oldalakon, ahol elérhetnek, szigorúan rendet tartasz, kíméletlenül kisöpröd azokat, akik nem tartják be az elemi szabályokat. Amikor írsz, műsort készítesz, interjúzol, nem szerepet játszol, és senkinek nem akarsz megfelelni. Sőt már tanítani sem óhajtasz, mint régen, és semmiképpen nem érzed, hogy közéleti tétje volna a te jelenlétednek. Ami megvan, abból szívesen nyújtasz át másoknak. Ami nincs meg, azt pedig nem tünteted fel olyan színben, mintha a tiéd lenne. Így könnyebb átvészelni a kevésbé kellemes pillanatokat is. Egyébként pedig a veterán újságíró alapvetően kezeli a helyzeteket. Tudja, hogy a jó olvasó, néző, hallgató, akit ő is szeret, talán egyszerűen csak elolvas, meghallgat, megnéz, maximum lájkol – és kész. Vagy ha kommentál, akkor valóban fontos, érdekes, elgondolkodtató mozzanatokkal gazdagítja a többieket.

Egy biztos, a lájkvadász újságíró üzemmód, amikor közülünk bárki elhiszi, hogy kötelessége álladóan lázban tartania olvasóit (nyilvánvaló hülyeségekkel), vagy megszállott módjára építgetni a saját virtuális közösségét, alapvetően téves eljárás. Valójában ugyanis semmi értelme annak, hogy az ember kopott szalvétákat osztogasson, miközben kincseket is előbányászhatna önmagából. 

Hogy aztán végtére is mi a dolgunk, arra mindenki maga adja meg a választ. Az olvasó, néző, hallgató kétségtelenül szövetségesünk az igazság kutatásában, és alapvetően fontos a véleménye, bárhogyan is fejezze ki. A közös élményanyag feldolgozása, elraktározása alkati kérdés, de minden részről megfelelő könnyedség szükséges a párbeszédhez, hiszen Magyarországon az eszmecsere soha nem volt magától értetődő műfaj. Talán csak ennyi a lényeg, mindent mást egyszerűen megír, elmond az ember, és persze vállalja is érte a felelősséget. Remeteként, csillogó celebként, szorgos tudósként – ezek már a mi választásaink, de mindannyian ott vagyunk a sakktáblán, egészen addig, amíg a játszma véget nem ér.

Szentesi-Zöldi László - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>