Ma 2019 december 12. Gabriella napja van. Holnap Luca, Otília napja lesz.
cb9f8eda3df9a7c45d769361d6f2802c.jpg

TGM: Suttyomban

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Az, ami a Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.

Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan rettenetes, mint az, ami Kelet-Ukrajnában, Irakban, Szíriában, Líbiában és a Gázai övezetben történik. Zeev Sternhell, a nagy francia-izraeli történész ]]>azt mondja]]>, hogy az izraeli katonai állam, amely „zsidó állam”-nak nevezi magát – s ennek a formulának az elismerésére akarja kényszeríteni a világot, elsősorban az Egyesült Államokat –, evvel kifejezi, hogy az uralma alatt élő palesztinai araboknak nem az állama.

Velük szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazza, nem a „szemet szemért, fogat fogért” elvét, hanem az „egy szemért száz szemet, egy fogért száz fogat” elvét. Az antiszemitizmus veszedelmétől tartó „haladó közvélemény” – különösen Közép- és Kelet-Európában – hallgat. Vannak olyan közép- és kelet-európai soviniszták, akiknek ez imponál. Vannak itt is olyanok, akik szerint így kell bánni a szegény, békétlen és sötét bőrű kisebbségekkel. A cionista alapeszme – mint annyi XIX. és XX. századi gondolat – totális kudarcot vallott. Mint annyi más esetben, a zsidók és a zsidók barátai keserűen mondhatják: „nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Az etnicizmus és a fajgyűlölet áldozatai (és utódaik) üldözőiktől tanultak – Shlomo Avineri kimutatta az izraeli jobboldal gyökereit az 1920-as évek Lengyelországának soviniszta-tekintélyelvű irányzataiban (ND, „endecja”) – , nem tolsztojánus őseiktől vagy Martin Bubertől. (A folyamat végpontja ]]>itt látható]]>. A szombati Magyar Nemzet is közölt erről fényképet. A tisztességes, szerény kis izraeli baloldal persze ]]>tüntet a háború ellen]]>, és éppen úgy támadják a soviniszták, mint a pesti baloldalt – mindezt jól ismerjük.)

Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.

Végül is csak fémből és kőből összegányolt rémgiccs. Tárgy. Nem fáj, fizikailag legalábbis nem fáj.

Azok között, akik vasárnap délelőtt kimentek tiltakozni a lipótvárosi Szabadság térre, ott voltak azok is, akik rasszista zsarut indítanak polgármesterjelöltnek Miskolcon – ott most három rasszista jelölt indul egymással szemben: van itt pluralizmus! – , és azok is, akik ugyan elítélik az effélét, de továbbra is politikai összefogásról tárgyalnak azokkal, akik azt teszik, amit ők állítólag borzadva elutasítanak. Az ő tiltakozásuk sem ér semmit.

Ugyanis az antifasizmus és az antirasszizmus egyetemes, hogy Pál apostolt idézzem, nem „személyválogató”: nem lehet a zsidógyűlöletet megvetni és elítélni (noha kell) úgy, hogy a hozzá ijesztően hasonló más rasszizmusokat, etnicizmusokat és sovinizmusokat nem ítéljük el ugyanakkora haraggal és undorral.

Mert azt, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, azt természetesen a magyarországi zsidók ellen tették, akik tették. A masszív rendőri biztosítással, magas fémkordonok mögött, az éj leple alatt gyáván és aljasul a helyére csempészett hazug emlékmű nem mond egyebet, mint azt, hogy nekünk – régi és mai magyaroknak – semmi közünk az egészhez, azt idegenek (németek) tették idegenekkel (zsidókkal) úgy, hogy a magyar állam béna volt és tehetetlen.

„Német megszállás”? Német megszállás volt. Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban. Ezek az államok nem voltak a Harmadik Birodalom szövetségesei, hanem az ellenfelei, ezeket az államokat szétzúzta a náci hadigépezet, és a maradékot különféleképpen igazgatták, hol kollaboránsokkal, hol nélkülük. Ezeknek az államoknak egy részéből területeket kapott a Harmadik Birodalommal szövetséges, Horthy Miklós kormányozta Magyar Királyság (még 1940-ben és 1941-ben) – méghozzá Mussolini Olaszországa mellett egyedül, és viszonylagosan nagyobb mértékben –, a Wehrmacht és az SS 1944. március 19-ei bevonulása után a Horthy-kormányzat (1944. október 15-éig) a helyén maradt, és folytatta a háborút a Harmadik Birodalom oldalán. Tudjuk jól, s az elmúlt hónapokban ezt ezerszer elmondták, addigra a magyarországi zsidókat minden joguktól és minden javuktól megszabadították, s a magyar államapparátusnak nem maradt más, mint a legnagyobb sebességgel és hatékonysággal bevagonírozni a zsidókat, útban az emberi mivoltuktól való radikális megfosztás, majd a gáz- és tűzhalál felé. Sok százezer magyar állampolgárt nem védett meg az államuk, hanem szabályosan és energikusan átadták őket idegen kormányzat hóhérainak, beleértve a csecsemőket és a nagymamákat. (Arra pedig még a magyar antifasiszták se szeretnek emlékezni, hogy mi történt az „országgyarapítással” „visszatért”, azaz megszállt területek nem magyar nemzetiségeivel.)

A lipótvárosi emlékmű – s tudjuk, hogy valaha a Lipótvárosban lakott a zsidó polgárság (nem a valaha kispolgári és proli Újlipótvárosban, azaz a mai XIII. kerület egyik részén, hanem a mai V. kerületben) – nem valamiféle fasiszta vagy náci jel, hanem a közöny emlékműve.

„Bejött” a Wehrmacht, megalázta a magyar államot, s ez tragédia. Ez egyébként igaz. Tragédia volt, tragédia, amelyet előkészített a huszonkét évig uralkodott irredenta és zsidóellenes, konzervatív politika, s amely nélkül persze aligha lett volna realizálható az a magyar állam által lelkesen üdvözölt és fegyelmezetten végrehajtott, időnként szorgalmasan túlteljesített terv, amely az európai zsidóság végleges kiirtását célozta, s amely terv a német náciké volt, nem a sovén magyar militarizmus találta ki – bár amit ez német közreműködés nélkül kiötölt a zsidótörvényekkel és -rendeletekkel, a munkaszolgálattal és a többivel, maga is épp elég borzalmas volt, menthetetlen és szégyenletes. A fő bűn természetesen a náci Németországé, nem a magyar államé.

De ránk elsősorban mégis ez utóbbi tartozik. Ez a rendszerváltás utáni magyar állam identitásának a kérdése. A Gábriel arkangyalos, sasos, országalmás emlékműre a lipótvárosi református templom lépcseiről keményen néz a bronzba öntött Horthy Miklós.

De az emlékmű – és lopakodó, gyáva fölállítása a magyar rendőrség felejthetetlen asszisztálásával, magas fémkordonok között, a forró nyár miatt kiürült városban, vasárnap hajnalban, amikor puccsokat szokás intézni és háborúkat indítani – csakis és kizárólag akkor bírálható erkölcsileg érvényes módon, ha félreérthetetlenül kimondjuk: a mai Magyarországon nem a zsidók életét fenyegeti veszély, hanem a cigányokét (hiszen a szélsőjobboldali paramilitáris rohamosztagok őket gyilkolják, és a fajgyűlölő államhivatalnokok és tisztségviselők őket üldözik és szorítják ki szülőhelyükről), hogy az elnyomó rendszertől nem elsősorban a zömmel a középosztályhoz és az értelmiséghez tartozó zsidók szenvednek, hanem a munkanélküliek, a hajléktalanok, a „közmunkára” kényszerített munkások, az éhező parasztgyerekek, a diszkriminált nők és melegek, a nézeteik miatt elbocsátott vagy munkalehetőségüket elvesztett baloldali értelmiségiek – felekezeti különbség nélkül. Bár zsidónak lenni se nagy vigalom. S az a többnyire szubtilis, nehezen okadatolható megkülönböztetés, amely az utódállamok magyar kisebbségeit érinti, noha olykor láthatatlan a kívülállónak, azért fölöttébb aggasztó. (Nem szólva a tökéletesen elnémított magyarországi nemzetiségekről.)

A Szabadság téri emlékmű mindenekelőtt a közöny emlékműve, mondtam – azt nyilatkoztatja ki, hogy a nemzettel azonosított, uralkodó etnikum (ez a szociológiai fikció, amely mindig az „államfönntartó”, lojális „népelemet” jelenti) mesterséges, kulturális határain kívülre képzelt embercsoportok sorsa irreleváns, mert idegen. Nagyon sajnáljuk, roppantul idegesítő, de hát mégse a mi dolgunk. Azt mondja ki, hogy a fölvilágosodás óta egyetemesnek gondolt nemzettagság és állampolgárság létező, de vitatott hipotézis, még ha elismerjük is bizonyos tekintetben néhanapján, akkor is másodrendű és fontatlan.

Régóta tudjuk, hogy a rendszerváltás megbukott.

A hanyatlás gyors – és sajnos igazolja azokat az aggodalmakat, amelyeket annak idején annyira utáltam az 1980-as évek végén. Sokan féltek tőle, hogy olyasmi következhetik be itt, mint ami aztán csakugyan bekövetkezett. Lenéztem akkoriban ezeket az ijedős kispolgárokat, akiknek – szerencsétlenségünkre – igazuk lett. Ha okosabbak vagyunk, tudhattuk volna, hogy a polgári társadalom emancipációs (szabadságelvű és egalitárius) korszaka rég véget ért, mire mi kelet-európaiak megérkeztünk a már hanyatló kapitalizmusba. Nem fenyeget itt újabb holokauszt.

Csak a végtelen gyalázat.

Tamás Gáspár Miklós - hvg

]]>A cikk eredetije itt olvasható]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Rejtőzködő magyarország (171) Tereb (138) Mondom a magamét (4146) Irodalmi kávéház (474) Tv fotel (65) Mozi világ (440) Mozaik (42) Egészség (50) Jobbegyenes (1650) Szépségápolás (15) Gasztronómia (539) Vetítő (37) Kultúra (4) Politika (1571) Történelem (13) Flag gondolja (33) Autómánia (61) Heti lámpás (221) Belföld (5) Nagyvilág (1440) Gazdaság (633) Emberi kapcsolatok (36) Sport (729) Életmód (1) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>