Ma 2019 december 09. Natália napja van. Holnap Judit napja lesz.
f189d3ce38ea21b1b7a16a5bec697821.jpg

TGM: Barátságos válasz Bayer Zsoltnak

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A baloldali nacionalizmus nem újdonság. Művelői igen sokszor kommunistának nevezték és hitték magukat. De ha a Sziriza műve fölolvad ebben, akkor előbb-utóbb belesüpped a kapitalista szokványba, akármilyen benső fönntartásokkal élnek militánsai.

Így is használhat valamit Görögországnak, ez tagadhatatlan, de szövetsége a sovén jobboldal egyik irányzatával arra is utalhat, hogy egalitarizmusából kivész az antikapitalista elem. Hiszen elvégre a polgári politikának lehetséges egalitárius változata, sőt: az egyenlőség jakobinus, nem pedig kommunista célkitűzés; a nacionalizmus és az egalitarizmus kombinációja lehetséges és nem precedens nélküli.

Fotó: Kettős Mérce

A Sziriza sikeréért szurkoló ]]>írásom]]> mindenféle visszhangokat keltett, közülük a legérdekesebb Bayer Zsolt ]]>írása]]> – mellesleg hazafias laptól elvárjuk a magyaros stílust és nyelvtant: vigyázó szemünk, nem „szemeink” (Batsányinál is „szemetek”, nem „szemeitek”).

   Bayer Zsolt és én, ahogy mondani szokás, ellenségek vagyunk. Őszinte, goromba, szentimentális – amúgy tehetséges és szórakoztató – publicisztikájának mind céljait, mind eszközeit elítélem. Ugyanakkor senkitől nem lehet elkobozni az útkeresés jogát. De ezért még nem válaszolnék rövid írására – s röviden köszönöm csak meg, hogy becsüli gondolataimat – , hanem azért, mert a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal állítólagos konvergenciájának a kérdésére hívja föl a figyelmet. A párhuzam, bár bizarr, mégis fönnállni látszik: Athénban a Sziriza vezetője, Alexisz Tsziprasz]]>[i]]]> koalíciót köt a politikájában a Fidesz-KDNP-re hasonlító, kemény jobboldali Független Görögökkel (ANEL), a budapesti vitákban pedig a szélsőjobboldali Magyar Hírlap publicistája méltányolja a baloldali Dinamó Műhely marxista szerzőjének mondandóját (nyilván az előbbi százmilliószor fontosabb, mint a mi helyi ügyeink –  amelyek ugyan helyiek, jelentéktelenek, de a mieink).

   És meg kell itt jegyezni: a hagyományosan reakciós fölfogás, „a fölülről lefelé folytatott osztályharc” legújabb dokumentumai (]]>http://hvg.hu/velemeny/20150126_A_Sziriza_gyozelmerol_mas_penzebol_konnye]]>; ]]>http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/1/26/gorogorszag-keleti-nyitasa/]]>) vérlázítóak és ostobák; az uralkodó osztály – tévesen – „liberálisnak” nevezett frakciója a megszokott gőgös értetlenségéről tesz tanúságot, akárcsak a Gucci-táskát lóbáló, palotaépítő, örök tendernyertes, nouveaux riches „nemzeti konzervatívok”.

   Az egyetlen méltó válasz természetesen csak az lehet, amely magáról a problémáról szól, s nem ragad le a kicsinyes polémiánál.]]>[ii]]]>

   Mindazonáltal kénytelen vagyok vázlatosan ismertetni a vita kontextusát: immár évtizede a magyarországi közírászat nem elhanyagolható része a „ragály” vagy a „fertőzés” sémájával helyettesíti az elemzést: „baloldalinak” szidalmazza pl. a jelenlegi kurzus ún. államosításait (ezek egy része nem is államosítás, hanem központosítás, hiszen az „önkormányzati” tulajdon is állami tulajdon, csak a rendelkezési jogok vannak másutt – az állam nem azonos a kormánnyal), mintha az államosítás specifikusan „baloldali” lenne. A tulajdon lényege a baloldal számára a termelőeszközök elválasztása a „szabad munkától”, azaz a szerződéses alapon végzett bérmunkától, azaz a termelőktől – a termelők tulajdonosának kiléte (állam vagy részvénytársaság) a szocializmus normatív tartalmának szemszögéből csaknem közömbös. Az állam ún. gazdasági szerepének növekedése a XIX. század közepétől a XX. század végéig minden modern politikai rendszerre jellemző: az imperializmusra – amely katonai, azaz állami eszközökkel teremtett világpiacot – különösen. Mi ebben a „kommunista”? Semmi. Az Orbán-rezsim semmiben nem „baloldalias”, ez rágalom. Ugyancsak rágalom „kádáristának” nevezni az MSZP körüli balközép olykori kísérletét valamiféle egyenlőségi retorika használatára – „kádárizmus” különben se létezik, ennek a szónak a puszta használata: merő provincializmus, a kelet-európai történelemmel szembeni vakság, általánosításra való képtelenség – , hiszen ezt a retorikát (szemben a kései Kádár-éra szegényellenességével, cigányellenességével, a „csövesek” elleni antiszociális kampányaival és durva piaci propagandájával ad vocem „erre bizony nincs pénz”; azt, hogy „aki dolgozik, az boldogul”, nem Lázár János mondta – bár mondhatta volna – , hanem Kádár János; egyikük se kommunista, bármit gondolt erről az öregember; maga a kijelentés színtiszta polgári manipuláció).

   A másik közkeletű hazugság a szélbal és a szélsőjobb konvergenciájáról abban áll, hogy mindkettő antikapitalista. Ez nem igaz: a fasizmus nem antikapitalista, soha nem is volt az. A gazdaság fölött álló bürokrácia (közigazgatás) és politika a kapitalizmus általános jellegzetessége a kapitalizmus legnagyobb polgári teoretikusa, Max Weber szerint: ez nem fasizmus, ez magának a technikai természetátalakításnak a következménye, és minden modern polgári rendszerre jellemző.

   A kelet-európai, így a magyarországi jobboldal másik kedvenc manipulatív fogása: a liberalizmus és a szocializmus, a liberalizmus és a „baloldal” összemosása. Ennek a műfogásnak rossz a pedigréje: ez volt a nácik egyik legjellegzetesebb propagandaszólama. Nem kétséges, hogy a szocializmus történetileg a nagy francia forradalom örökségéből származik (mint afféle válságtermék), de a fölvilágosodást mindkét nagy történeti irányzat maga mögött hagyta; két egyszerű példa: a szabadelvűség kibékült a vallással és szembefordult a tömegdemokráciával, azaz egyre konzervatívabb lett (mára összeolvadt a konzervativizmussal, bár akadnak kivételek). De a szocializmus mint históriai mozgalom elméletileg más (volt), mint a liberalizmus: a bérmunkások osztályának emancipációja nem alapozható meg a „jogok” doktrínájával. Ez akkor is igaz, ha szocialisták, kommunisták, anarchisták szoktak támogatni a polgári társadalmon belüli egyenlősítő tendenciákat: a nők és a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát stb. (Durva egyszerűsítés volna megfeledkezni róla, hogy a voltaképpeni liberalizmus fő tendenciája egyenlőségpárti: nálunk a neokonzervatív, „államtalanító”, állibertárius, hiperkapitalista legitimációs ideológiát nevezik „liberalizmusnak”, ami eszmetörténetileg: szamárság.)

   Az, hogy a polgári társadalomban élőknek vannak rendszerimmanens céljaik akkor is, ha elvben elvetik a polgári társadalom alapjait, természetes dolog.]]>[iii]]]>

   Ezek tehát hamisítások.

   Az azonban tagadhatatlan tény, hogy a Sziriza összefogott a görögországi radikális jobboldal egyik áramlatával, amelyet sovinizmus, idegenellenesség, elfogult felekezeti (görögkeleti-ortodox) klerikalizmus, bevándorlóellenesség, eurofóbia jellemez, amely akciókat szervezett házfoglalók és hajléktalanok ellen, amelynek némely vezetői nem fukarkodnak fajgyűlölő és homofób megjegyzésekkel, és í. t. – s amely csak egyvalamiben ért egyet a Szirizával: a Trojka irányvonalának, az ún. memorandumnak az elutasításában.]]>[iv]]]> (Az ANEL a jelentéktelen honvédelmi tárcát kapta meg egyébként.)

   Wtf?

   Csak annyi volt, hogy lett szép vasárnap esténk – kalí szpéra – , és kész?

   Vigasztaljam magam avval, hogy szívesebben vagyok naiv, mint cinikus?

   Ezek gyerekségek.

   Többen is mondták, hogy euforikus agitprop-cikkem – néhány óvatos caveat ellenére – túlzó volt és együgyűen optimista. Lehet. Hát akkor (magyaros frázissal: a morning after katzenjammer-hangulatában és gyomorégésében, főfájósan, didergősen kijózanodva) nézzük csak.

   Noha a Szirizának nem kötelessége a külföldi szimpatizánsok morális érzékenységének megkímélése, az újrakezdés tisztasága a görög népnek is fontos lett volna. A tiszta fehér lapon, amelyet a Sziriza a görög választók egy részétől – kétségtelenül nem a számszerű többségétől – kapott, ott éktelenkedik a rossz illatú barna pötty. A választási győzelem (és minden radikális siker) szimbolikus jelentése a szakítás a múlttal és az újrakezdés. Az új kormányban azoban ott van a múlt egyik legvisszataszítóbb darabkája. Az ANEL elutasítja a megszorításokat: ez önmagában, minden más dimenziótól elszakítva nagyon kevés. Ezt a nemzeti burzsoázia – amelyet, főleg a kikötő- és hajótulajdonosokat, részben az ANEL képvisel – józan önérdekből is elutasítja; a görög perifériakapitalizmusnak is az az érdeke, hogy a megszorításokat enyhítsék, mert így a görög gazdaság megfullad. Nem lehetetlen, hogy a Mario Draghi (az Európai Központi Bank elnöke) által meghirdetett lazítás megkönnyíti az új görög kormány dolgát. Sokan érzik Nyugat-Európában, befolyásos vezetők és nagytőkések is, hogy a húrt nem kellene tovább feszíteni.

   Az adósság részbeni leírása, átütemezése csak előföltétele valaminő progresszív politikának, önmagában nem helyettesíti. Nélküle azonban hozzá se lehet kezdeni. Ezért képzelte Tsziprasz, hogy ez csak taktikai húzás, legyen meg előbb a többség a tárgyalások alatt az adósságcsökkentés mellett, s ha ez megvan, okoskodhatnak a Független Görögök, nem lesz rájuk akkora szükség, majd elintézik őket valahogy később. Politikusok gyakran okoskodnak így, de evvel nagyon súlyos problémák vannak, amelyek konvencionális kormányalakítások alkalmával föl se vetődnek. Mindenekelőtt a parlamentarizmus alapkérdése: a szabad mandátum. Ha a kormánytöbbség kialakult, akkor a kormány rá támaszkodhat, anélkül, hogy a legközelebbi válságig voltaképpen számot kellene adnia választóinak. A mai parlamentarizmusban a kormánytöbbség alá van rendelve a kormánynak (a hatalmi ágak elválasztása puszta illúzió), hiszen a közigazgatás szükségletei nem tűrik a hosszú vitákat. A parlament – ha nem is mindenütt olyan mértékben, mint Magyarországon – mindössze az a hely, ahol a törvényeket nyilvánosan bemutatják, a vita és szavazás formaság. Már pusztán technikai okokból is muszáj így lennie.

   Az Európai Parlamentben azért van beszélgetés, mert nincs felelős kormány, és kevés dolgot kell eldönteni törvényhozásra emlékeztető módon.

   Az, hogy mivel is bízták meg a választók a kormányt, teljesen homályos. A koalíciós kényszer (ahol van) ezt tovább ködösíti. Aprócska kisebbségek de facto vétójoggal élhetnek. Hiába volnának a honpolgárok aktívabbak, tájékozottabbak, közjóra érzékenyebbek, a kormányt ellenőrizni nincs módjukban – mindebben nincsen semmi újdonság, evvel már a XVIII. században tisztában volt mindenki.

   A nagyjából jelenlegi formájában mintegy 200 esztendős polgári állam az ismert okokból – a képviselet indetermináltsága, a médiák elfogultsága és konformizmusa, a népi igények és gondolatok érvényesíthetetlensége (aminek csak igazolása a neoliberális duma a nép éretlenségéről, előítéletességéről, „a tömeg” irracionalitásáról – ezt korábban a királypárti, abszolutista és ultramontán arisztokrácia hirdette a liberalizmussal és a polgári demokráciával szemben…) – képtelen ellátni az alkotmányos doktrínák által rá kirótt kötelezettségeket, a kormányzat egyetlen hatékony ellensúlya a suba alatt elfogadott bírói jogalkotás (amit Magyarországon megnyirbáltak), amelynek a csúcsa „a láthatatlan alkotmány” doktrínája, de amely (többnyire magas minősége ellenére) mélységesen antidemokratikus.

   A Sziriza már az első napon beleütközött a polgári állam korlátaiba, és a hagyományos polgári politika szokványos rutinja szerint oldotta meg ezt. Hát akkor érdemes volt…?

   De ez csak a fölszín. Előző cikkemben pusztán csak megállapítottam, hogy ez a párt túlnyomórészt kommunista csoportok együttese, de nem folytat kommunista politikát. Föltehetőleg más az a nem kommunista politika, amelyet kommunisták folytatnak, mint az, amelyet meggyőződéses szociáldemokraták. Ugyanis a reformista politikát folytató forradalmárnak nem lehet tiszta a lelkiismerete. Aláveti magát a kapitalizmus – az iránytalan növekedés – vas szükségszerűségeinek, amelyekről tudnia kell, hogy tisztán irracionálisak. A pénzben kifejezett értékállomány növekedése független a materiális gazdagság növekedésétől, a folyamat végtelen, a keletkezett többletet befektetik újabb növekedés érdekében, nincs megállás – a szükségletektől függetlenül – , miközben a nép többsége az „értékteremtés” folyamatából (a termelőmunkából) kiszorul (a technikai fejlődés következtében), és a fölhalmozódó elvont munkából, a holt munkából összeálló értékhalmaz jelentős része fölhasználhatatlan lesz, ami újabb és újabb válságokat okoz. Ezeket a kapitalizmus begőzölt igricei és regösei a „spekulációnak” meg a „korrupciónak” meg nagyhatalmi konspirációnak tulajdonítják (Homérosz gazdaságpolitikai ismeretei ennél jóval kifinomultabbak voltak), de végtére is valakit okolniuk kell, ha nem akarják bevallani, hogy a rendszer meglehetősen tébolyult.

   Ha valaki látja és tudja ezt, és mégis igazgatnia kell az irracionalitást, nagyon nehéz helyzetbe kerül. Mit tud szembeállítani a fönnállóval, ha az alternatíváját – a kommunizmust – nem lehet? Az egyetlen megoldás a történelemben az osztálykompromisszum volt, vagyis „a nemzeti egység”, vagyis a nacionalizmus.

   Ugyanezt tette a Szovjetunió a „szocializmus egy országban” elvének elfogadásával (ahol a Szovjetunió sajátos – államkapitalista jellegű – nemzeti érdeke állt szemben a (magántulajdonú, piaci) kapitalista külvilággal (és ezt a „nemzeti érdeket” szolgálta – a világproletariátus helyett – a Komintern), evvel kényszerítette az „antifasiszta népfront” politikáját a kommunista csoportokra (vö. André Malraux: Hódítók, 1928, Malraux: Az ember sorsa, 1933, George Orwell: Hódolat Katalóniának, 1938), amelyeket alárendelt polgári szövetségeseknek és elárult. Herbert Marcuse joggal figyelmeztet rá, hogy az utolsó igazi szocialista forradalom (Madrid határán…) a moszkvai pörökkel egy időben zajlott. Innen aztán a XX. század második harmadában eljutottunk „a szocialista országok közötti háborúk”-hoz, Ceauşescuhoz, Milošević-hez stb.  

   A „harmadik világ” baloldalon ünnepelt fölszabadító mozgalmai polgári jellegű mozgalmak voltak – szocialista illúziókkal, szovjet-orosz vagy kínai stílusban – , amelyekben elvileg az egységes nép állt szemben az imperialista Nyugattal. Ezek plebejus-nemzeti mozgalmak voltak, céljuk a nemzeti függetlenség volt, az önrendelkezés, a monokultúrás alárendeltségre kényszerítő komprádor kapitalizmus és a „telepes” rasszizmus elleni jogosult harc. Nasszer, Nehru, Szukarno, Ben Bella, Lumumba, Nkrumah, Sékou Touré, Mandela stb. „baloldaliak” voltak, mert szembeszálltak a nyugati imperialista hegemóniával. A végeredmény nem túl ragyogó, de most nem erről van szó.

   De kérdés, hogy Görögország – az EU és a NATO tagja – ebben a helyzetben van-e. Mindenesetre a baloldali görög kormánynak ilyenszerűvé kell stilizálnia a helyzetet; nem teljesen oktalanul. A Görögországra kényszerített esztelen megszorító intézkedések a nyugati centrum hatalmát fejezték ki a perifériával szemben; valóban egész Görögország érdeke, hogy ez megszűnjék, beleértve nyilván a nemzeti burzsoáziát.

   Ha Alexisz Tsziprasz kormánya végrehajtja a tervezett szociális intézkedéseket, tehát az adósságteher enyhítéséből valamelyes életszínvonal-emelkedés lesz és nagyobb egyenlőség, ha megszűnik a migránsok (bevándorlók és menekültek) elleni terror és a különféle hátrányos helyzetű csoportokkal szembeni diszkrimináció, ha vissza- vagy fölépül az igazságosabb népjóléti, egészségügyi, oktatási rendszer, akkor persze a meghirdetett „nemzeti egység” szertefoszlik. Nagyjából ezen múlik, hogy a polgárellenes radikálisok által folytatott polgári politika (s mi egyéb volt az elmúlt évszázadban a szocialisták és kommunisták politikája?...) nem puszta csalás és öncsalás, s amiért talán érdemes volt megkötni a szokásos elvtelen alkuk egyikét.

   A baloldali nacionalizmus nem újdonság.

   Művelői igen sokszor kommunistának nevezték és hitték magukat.

   De ha a Sziriza műve fölolvad ebben, akkor előbb-utóbb belesüpped a kapitalista szokványba, akármilyen benső fönntartásokkal élnek militánsai. Így is használhat valamit Görögországnak, ez tagadhatatlan, de szövetsége a sovén jobboldal egyik irányzatával arra is utalhat, hogy egalitarizmusából kivész az antikapitalista elem. Hiszen elvégre a polgári politikának lehetséges egalitárius változata, sőt: az egyenlőség jakobinus, nem pedig kommunista célkitűzés; a nacionalizmus és az egalitarizmus kombinációja lehetséges és nem precedens nélküli.

    Az internacionalizmus – szemben Révai Józseffel, a hazai baloldali nacionalizmus atyjával és szemben a mai magyarországi politikatudomány, történetírás és publicisztika 90%-ával – nem merő gyökértelen doktrinérség, a munkásmozgalmi múlt megható, apró furcsasága. A nemzetközi munkásmozgalmat mindig a nacionalizmus tette tönkre (1914: a hadihitelek megszavazása, „szociálpatrióta” részvétel az első világháborúban; 1923: a német forradalom elárulása; 1927: a kantoni kommün elárulása, majd Sztálin szövetsége Csang Kai-sekkel a kínai kommunisták ellen; 1934: az osztrák antifasiszta baloldal elárulása; 1937: a spanyol köztársaság elárulása; 1939: Hitler-Sztálin paktum; 1945 után: a Marshall-terv elutasítása, a nemzetközi osztályharc helyettesítése a Kelet-Nyugat ellentéttel, hidegháború, Jugoszlávia kitaszítása; 1956: a forradalmi Magyarország megszállása; a Francia Kommunista Párt gyarmatosító álláspontra helyezkedik, elárulja az algériai forradalmat [vö. ]]>http://www.vacarme.org/article143.html]]>: Jean-Pierre Vernant egykorú cikkét 1959-ből föltétlenül érdemes elolvasni]; 1960 után: a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság szakítása; 1968: a nyugati új baloldal elárulása a szovjet tömb és a hivatalos kommunista pártok által, Csehszlovákia megszállása, szakítás Romániával; 1979: kínai-vietnami háború; 1981: katonai puccs a lengyel munkásmozgalom ellen, szovjet támogatással).

   A fejlesztő-tervező, központosító-bürokratikus, államkapitalista, antipluralista nemzetállami diktatúra (nagy iparosítási, urbanizációs, egyenlősítő, népjóléti és oktatási-kulturális sikerekkel) – amelynek szubsztanciális párhuzamai a keynes-i jóléti állammal félreismerhetetlenek – ideológiájában és propagandájában se lehetett más, mint nacionalista („Lobogónk: Petőfi” stb.), ráadásul a keleti tömbben a határok lezárásával és a nemzetközi érintkezés brutális korlátozásával magukba zárkózó, provinciális nemzeti kultúrák alakultak ki (ennek nyomai az exszovjet kelet-európai országokban ma is fájdalmasan érezhetők), amelyeket az államnyelven sugárzó központi-állami televíziók alakítottak passzív monokultúrákká a „lakótelepi”, szubfogyasztói, plebejus egalitarizmus alapjaira építkezve. (Ezt Magyarországon a patológiáig fokozta a külföldi filmek, műsorok anyanyelvre szinkronizálásának – másutt kevéssé elterjedt – gyakorlata.)

   Az 1989 utáni kelet-európai jobboldal – teljesen alaptalan – állítása, amely szerint a „létező szocializmus” idején úgymond elnyomták a „nemzeti érzést”: hajmeresztő. Maga a nacionalista jobboldal is a pártállami nacionalizmus utóda (kulturális tekintetben), itt Magyarországon pedig Révai József öntudatlan követője (az etnicizmus és a fasizmus más dolog, erre az előbbi állítás NEM vonatkozik).

   Természetesen a periféria és a centrum ellentéte az imperializmus virágkora utáni, „posztkoloniális” helyzetben is releváns. A piaci újraelosztás nemcsak nemzetállami, hanem nemzetközi szinten is egyenlőtlenséget teremt. Ezen vagy a világforradalom segít (ami nincs napirenden – enyhén szólva), vagy pedig az, amit Benito Mussolini a „proletár nemzetek” és a „polgári nemzetek” visszaélésszerű metaforájával írt le valaha (ehhöz jött a „das Recht der jungen Völker” és a többi).

   Ez ugye azt tételezi föl, hogy a kizsákmányolás strukturális vonásait a gazdag centrumországokban elhanyagoljuk, pusztán azért, mert a reálbérek és a szociális juttatások bőségesebbek a centrumban, mint a periférián. Ezáltal a kapitalizmus specifikuma – „a személyek dologi viszonyai és a dolgok társadalmi viszonyai” – kikerül érdeklődésünk homlokteréből. A társadalmak viszonylagos „jóságának” megítélése az osztó igazságosság szemszögéből (amely figyelmen kívül hagyja a materiális gazdagság keletkezésének és a tőke értékesülésének, a használati értéknek és a csereértéknek, a fogyasztói szükségleteknek és az áruérték ettől független változásainak az ellentétét, tehát a kapitalizmust magát) csak a polgári egyenlőséggondolatot engedi meg a jelenlegi helyzet ellentettjeként.

   A Sziriza annyiban újít – és Tsziprasz ezért több, mint holmi baloldali Orbán – , amennyiben az egyenlő(bb) újraelosztást mind nemzetállami, mind nemzetközi méretekben követeli: a Nyugattól méltányosságot követel (ezt minden periférianacionalizmus megteszi valamilyen formában), ámde radikális intézkedéseket javasol (ígér) az elviselhetetlen görögországi szegénység (amely a harmadik világból nézve persze bőség és fényűzés) enyhítésére. Az orosz-török-magyar típusú periférianacionalizmus azonban csak a nemzetállamok közötti, nem a nemzetállamokon belüli egyenlőség híve – ez pedig óriási különbség.

   Kautsky, Lenin, Trockij és Otto Bauer óta a szocialista és kommunista pártok abban bíztak, hogy a bevezetett „jóléti”, tervező-újraelosztó-központosító-államosító rendszerek (amelyekről ők még tudták, hogy államkapitalisták, nem pedig szocialisták) „átfejlődhetnek” a szocializmusba, mert ennek van politikai garanciája: a marxista élcsapat (párt) politikai uralma (parlamenti-szakszervezeti vagy diktatúrás módon), amely majd levezényli ezt az „átfejlesztést”. Marxista szemszögből az volt az előző cikkem hibája, hogy – naiv és reflektálatlan módon – magam is elfogadtam valami ilyesféle perspektívát (valaminő „népi demokrácia” vagy „szociális demokrácia” reményét), amelyről jobb pillanataimban magam is tudom, hogy illuzórikus.

   Ez bizony önbírálat, amelyre olykor rákényszerülök, hiszen én vagyok a magyarországi közélet mintegy 600 aktív részvevője közül az egyetlen, aki tévedni szokott, miközben – és ezt szemlesütve mondom – mindenki másnak mindig igaza volt, van és lesz. Én szerény ámulattal nézem a csodálatra méltó kollégákat, akiknek a saruját se oldhatom meg.

   Számít-e a Sziriza antikapitalista meggyőződése („szubjektív” meggyőződése) – s ilyen meggyőződésük volt a történelmi szociáldemokrata és bolsevik pártoknak is a XIX. század vége óta egyfolytában – , miközben példamutató nyíltsággal mondja ki, hogy (egyelőre) polgári demokratikus, polgári baloldali politikát folytat? Ez a garancia eddig – sok millió ember véráldozata ellenére a XX. században – nem volt eredményes. A korlátozott, ellenőrzött, irányított piaci rendszer is újratermeli az egyenlőtlenséget, amelyet azért tetemesen enyhíteni lehet, bár Görögország és a többi kelet-európai EU-tagállam esetében ennek csak európai szintű egalitárius tervezéssel lenne esélye. Nyilván ilyesmi lesz majd a mérsékelt európai baloldal (GUE-NGL) programja, de ez a baloldal Nyugaton aligha kerül kormányra a közeljövőben. A periférián pedig marad a „nemzeti szociáldemokrácia” programja, amely legalábbis annyiban kiváltotta a szélsőjobboldal bizonyos csoportjainak a rokonszenvét is, hogy a neokon/neolib status quo egyöntetűségét széttördeli.

   Egy szó, mint száz: lehet, hogy Bayer Zsolt politikai ösztönei ezúttal jobbak voltak, mint az enyéim. Ő tőlem vett idézettel fejezi be az írását: „Örüljetek! Reménykedjetek!” Hogy melyikünk fog jobban örülni a végén, majd elválik

]]>[i]]]> Így kell írni. A mai magyarországi sajtó borzalmas állapotára utal, hogy képtelen a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási, ez esetben a nem latin betűs ábécék transzliterálásárára vonatkozó szabályait betartani. Orosz nevek átírásánál „Alekszej” jelenik meg, mert a „ksz” hangot két betűvel jelöli a cirill ábécé (кс), de a görögben van „x” (azaz ξ), tehát itt magyarul is „x”-et használunk. Az oroszban van „C” (Ц), de a görögben nincs, tehát Τσίπρας nevét így írjuk: Tsziprasz (vö. Kazantszakisz – nem „Kazancákisz” – , viszont Cvetajeva és Ciolkovszkij).

]]>[ii]]]> Csak futtában jelzem, hogy Bayer Zsoltnak a baloldal múltjáról (mindenekelőtt Jean-Paul Sartre-ról és Michel Foucault-ról) alkotott véleménye a mai neoliberalizmusra jellemző (tipikusan a „nouveaux philosophes” retorikájára emlékeztet), nálunk a kései Heller Ágnes véleményére. A nem állami jellegű erőszakról és a polgárháborúról itt nincs módunk vitát nyitni, csak utalok rá, hogy ezt a „terrorizmusról” szóló zsurnálközhelyekkel nem lehet megoldani. Sartre-ról (Sartre „ultrabolsevizmusáról”) a legjobb bírálat még ma is Maurice Merleau-Ponty Les Aventures de la dialectique c. könyvében található (Párizs: Gallimard, 1955).

]]>[iii]]]> A náci antiliberalizmusról: Herbert Marcuse: „Der Kampf gegen Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung” [1934], in: Marcuse: Kultur und Gesellschaft, 1, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1967, 17-55.

]]>[iv]]]> Reakciók a nemzetközi baloldalról: ]]>http://www.thenation.com/article/196001/what-syrizas-victory-means-greece-and-europe]]>; ]]>https://www.jacobinmag.com/2015/01/syriza-greece-victory-kouvelakis-left/]]>; ]]>http://www.leninology.co.uk/2015/01/syrizas-national-strategy.html]]>; ]]>http://www.leninology.co.uk/2015/01/syriza-anel-coalition.html]]>; ]]>http://www.leninology.co.uk/2015/01/stathis-kouvelakis-replies-on-syriza.html]]>: ezt a vitát az olvasó megkülönböztetett figyelmébe ajánlom; rövid összefoglalás a Független Görögökről: ]]>http://socialistworker.co.uk/art/39843/Who+are+the+Independent+Greeks%3F]]>; ]]>http://www.newstatesman.com/politics/2015/01/greeks-pin-their-hopes-change-syriza-must-stand-firm-against-countrys-elite]]>; ]]>http://www.theguardian.com/commentisfree/2015/jan/28/convictions-politics-fear-syriza-podemos-snp-green]]>; ]]>http://www.neues-deutschland.de/artikel/959942.syriza-stoppt-privatisierung-von-piraeus-hafen.html]]>.  

A Független Görögök újabb arcképe: ]]>http://www.mediapart.fr/article/offert/1c1a1b35dd6b6118b08f249ebad3a331]]>; pozitívabb kép: ]]>http://www.mediapart.fr/article/offert/1c1a1b35dd6b6118b08f249ebad3a331]]>.

Tamás Gáspár Miklós - ]]>http://dinamo.blog.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Flag gondolja (33) Sport (729) Szépségápolás (15) Heti lámpás (220) Jobbegyenes (1647) Nagyvilág (1440) Politika (1571) Irodalmi kávéház (474) Mozaik (42) Autómánia (61) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Tereb (138) Egészség (50) Vetítő (37) Belföld (5) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Rejtőzködő magyarország (171) Kultúra (4) Mondom a magamét (4140) Gazdaság (633) Történelem (13) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>