De mielőtt visszatérnék, mellékesen megjegyzem, hogy 25 esztendő sem volt elég ahhoz, hogy az, akit illet, megértse: ez az ünnep nemzeti és egyetemes. Pártérdekek fölötti. Méltóságát több mint illetlenség holmi zűrzavarkodással megtörni.

Gondolják meg, kérem tisztelettel! Egy írót halála után negyedszázaddal el szokás felejteni, a mi hungarikum Szentkuthynkat viszont most fedezik föl Nyugaton és Keleten. Itthon nem annyira. Az, hogy fölfedezik, de nem akárhogyan, a sors iróniája, az élet gúnyos fintora. Két okból.

Az egyik ok: világsikere mögött nem munkálkodik semmiféle ideológiai, politikai csoport vagy maffiaérdek. A másik: voltaképpen ugyanaz a politikai érintettség keltette életre írói munkásságának leglényegét, a Szent Orpheusz breviáriumát 1972-ben, amelyik 1948-ban „örökre kitörölni szándékkal” belé fojtotta a nagy művet. Az első változat volt a Rákosi–Révai irgalmatlan cenzúra. Kötelezővé tették a szocialista realizmust. Klasszikusokat, mint Adyt, József Attilát, Móriczot átírtak, cenzúráztak. Nyirőt, Tormay Cécile-t bezúzták, könyveik tartását is büntették, Wass Albertet halálra ítélték és máig sem rehabilitálták. Akik még éltek, nem akasztattak föl, börtönbe sem csukattak, de Németh László például csak fordíthatott (hetek alatt megtanult oroszul), mások kizárólag gyermekkönyveket, meseregényeket írhattak (Kolozsvári Grandpierre Emil, Remenyik Zsigmond). Szentkuthy is csak fordíthatott 1957-ig, utána „ismeretterjesztő” történelmi regényeket írhatott. De túljárt a funkcionárius észjáráson: történelmi alakjai kosztümös, álarcos önvallomások, remeklések, de ez a műfaj Szentkuthy írói ambícióit nem elégítette ki. Ezért azután megváltás volt számára, hogy a Magvető 1972-től újra kiadta a Szent Orpheusz breviáriuma sorozatát, s kezdte rögtön új művével, a II. Szilveszter második életével. A Szent Istvánnak koronát küldő pápáéval. Szentkuthy írói nagysága, rendkívüli művészete nem a semmiből jött, nem pattant ki mint Pallas Athene Zeusz fejéből. Amikor 1934-ben Prae című regénye megjelent, korunk legnagyobb író-gondolkodói álltak ki mellette. Őrületes névsor. Németh László, Hamvas Béla, Babits Mihály, Szerb Antal… A mai irodalmárszakma nem tud vele mit kezdeni.

Sík Csaba javasolta a hajdanvolt kommunista katona-politikai alezredesnek, a kiadó igazgatójának, hogy adjuk ki a Szent Orpheuszt, Kardos pedig engem kérdezett meg: mit szólok hozzá? Helyeslésemre íratott velem egy 40 oldalas (!) lektori javaslatot, hogy a Pártközpontnak tudjon mivel érvelni. (Egy átlagos lektori vélemény akkortájt 2-4 oldal volt.) 1988-ban, halála előtt néhány hónappal a Kossuth-díjat is megkapta. Hála Cseres Tibornak, az Írószövetség akkori elnökének. Két óra hosszat rágta az idiotisszimusz pártvezetők fülét, adják meg a kitüntetést az írónak. Képzeljék el, micsoda blama volna, hogy annyi méltatlanul díjazott nullancs után pont Szentkuthy nem lenne most Kossuth-díjas.

Csodával határos módon végre fölfigyeltek rá a világ értelmes-értő koponyái. (Mert határainkon túl is sok a szellemi mankós.) Franciául eddig tíz, angolul négy, spanyolul három, portugálul kettő, törökül, szlovákul és románul egy-egy Orpheusza jelent meg. Mint már említettem, a belgák külön könyvkiadót alapítottak művei megjelentetésére. A New York-i Contra Mundum Press Kiadó igazgatója, Rainer J. Hanshe pedig az összes műve kiadására készül! Őrület. És, ismétlem, irodalmon kívüli hátszél nélkül! Csak öntörvényű zsenialitása röpíti a világ tetejére.

Szalay Károly - ]]>www.demokata.hu]]>