Ma 2017 november 20. Jolán napja van. Holnap Olivér napja lesz.
20a802924c5603f9f4ff8e40154ab522.jpg

Pozsgai Zsolt: ARC 2014

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Ez az arc lesz a végső?”, kérdezi a plakát az ARC 2014 kiállításon. A tizennégy éve létrehozott ARC veszélyben van, a szervezők szerint egyre kevesebb támogató akad.

Nem azért, mert kifáradt a kezdeményezés, hanem mert a cégek félnek egy ilyen nyilvánvalóan elfogulatlan, szabadságkereső, független civil rendezvényt támogatni. Mert retorziók érhetik őket. Éjjel fekete autó jelenhet meg a házuknál, a családfőt elhurcolják, a kamaszlányt megbecstelenítik, a feleség pedig örüljön, hogy végignézhette az egészet. Mert ez a mai Magyarország. Az egyik alapító még kitart a Nemzeti Filmalapnál egy nyilván fontos állásban, de aztán majd megundorodik önmagától is, és mint a gólyák az egyik plakáton, elrepül Afrikába – vagy Monacóba – és nem tér vissza soha többé. Mert itt nem lehet élni.

A kétezres években a szervezők büszkén nyilatkozták, milyen sok támogató állt a kezdeményezés mellé. És jól is tették. Ahogy teltek az évek, egyre színvonalasabb, egyre érdekesebb lett a kiállítás. Alig vártuk, hogy megnyíljon. Valódi szellemi élmény volt, kacagtató vagy rémületes. Soha nem felejtem el a „Apajegy” című plakátot valamikor a 2000-es évek közepéből, amikor egy szomorú kislány karján ütésnyomot láttunk. Ez bármely rendeletnél többet mondott minden családon belüli erőszakról. Vagy a cigány fiú, alatta a felirat „magyarul beszélő, színes, szélesvásznú férfi”, vagy a „Birka vagy? Pörkölt lesz belőled!” és a többi.

A ganajtúró bogár, ahogy nagy erővel hajtani próbál egy óriási galacsint, alatta a szöveg, hogy nyelvtudás nélkül is lesz munkád, és a kedvencem, a kórházi intenzív osztályos görbe, és a felirat: „Az utolsó sípszó előtt hagyjon üzenetet”. Megannyi szellemes, ötletes, filozofikus üzenet. Nem az előítélet mondatja velem, hogy ez a 2014-es „Végső arc” nem a támogatók hiánya miatt lett lapos, közhelyes, érvénytelen. Szomorúan tekergek a plakátok között, nyomát sem találom már a régi élményeknek. 2008-ban még egy kottarészletet láttam „Hazudnak rendületlenül…” kezdettel, de akkor szinte ez volt az egyetlen napi politikai tartalmú üzenet.

Harmincas, nagy fehér kalapos turista áll meg mellettem, kérdezi, mi ez itt. Írországból jött a lelkem, megszólított, rövid angol tárlatvezetést tartottam, illetve válaszoltam a kérdéseire. Próbáltam elmagyarázni, ez közel másfél évtizedes kezdeményezés. Most kicsit szegényes körülmények között, éhező főszervezők kiállítása ez, akik nem tudják, mit esznek holnap. Nálunk is szegények a művészek, mondja a hölgy, és megkérdezi, ki az ott a plakáton. Magyar miniszter, mondom, Mr. Lázár. És miről szól ez, kérdezi. Arról, hogy egyszer elment Londonba, és sokba került valakik szerint a szálloda. Ezt nem érti, megyünk tovább. Itt megint Lázár, bibliai jellegű rejtvény, ki mit mondott egy Lázár nevű embernek. Népszerű ember ez a Lázár, ha ennyi plakát szól róla.

„És az a kutya miért ette meg a tehenet?” Továbbképzésre kellene küldeni ezeket az ostoba turistákat. A kutya az komondor, egyedi magyar kutyafaj, és amire a társaival rátámadott, az egy szintén magyar hungarikum, a szürke marha. Épp azt marcangolják. „Miért?” Mert ebben az országban minden komondor minden szürke marhának farkasa, mondom. „Szegény magyarok” szomorodik el az ír. „Maguk egymást tépik? Hiszen itt valami többségi egyetértés van, nem? Hál’ Isten a többségi képviselet irányít, nem a kisebbség, vagy nem?”

Nem. Itt a törpe kisebbség szerint a többség szerencsétlen, szánni való, alulművelt barom, akik bedőlnek a kormányzó pártnak, pedig a másik oldalon hemzsegnek az alkalmasabb emberek. „És ez a Mercedes?” „Mercedes bejövetele” a cím. Ennek a képnek az eredetije „Árpád bejövetele”, de a szellemes grafikus a képre autókat tett, ahogy jönnek be, nyilván a kecskeméti példa nyomán. „És az maguknak baj?” kérdezi a nyilván szellemi fogyatékos ír. Baj. Ha egy nívós világcég ide települ, családok ezreit mentve meg, az nem jó. Egy ilyen autóval be kell fröcskölni egy nemzeti festményt. Nyilvánvaló. „Mi ezt nem tesszük”, mondja halkan és szomo­rúan, már kezdem megszánni a beteget. Lehet, hogy olyan országból jött, ahol tisztelik a nemzeti értékeket? Hát úgy is állnak, ahogy állnak! De már a témánál vagyunk megint. Ott a plakáton egy vizsla.

A „Magyar vizsla” szóban át van húzva a „magyar”, helyette „nemzeti”-t írtak fölé. Az ír nő kérdően rám néz. Most vagyok bajban! Ezt el kellene magyarázni. Figyeljen, maga primitív szigetlakó… az elmúlt évtizedekben egy réteg azon dolgozott, hogy a „nemzeti” szó szitokszó legyen, megmosolyogni való, lejáratni való. Aki ezt szájára veszi, kirekesztő lesz, hungarista, gárdista, anarchista, szabopista. Majd nyilas, náci – tehát mindenképpen elítélendő. „Vagyis ha ez nálunk is így lenne, azért, mert írnek tartom magam, és büszke vagyok rá, leköpdösnének?” Valahogy így. „Nem jól van ez itt.” Néz rám a szomorú szemeivel. Lemaradt ez az ír a történelmi fejlődésről. Tehát, kezdem újra: a „magyar vizsla” az magyar, de az mindenki, aki itt lakik, érted, te kretén, a nemzeti pedig az, aki kisajátította a magyarságát, és nem érti ezt más itt lakó, nem magyar nemzetiségire. Ez egy kicsit nehezen jött ki angolul, de mintha kapiskálna valamit. Megyünk tovább. „Az ott Magyarország térképe, igaz? Miért van rá írva, hogy „Russia”?” Nem sokat hallhatott ez az ukrán helyzetről. Csak. Mert oda van írva. Mert Magyarország ma Oroszországgal azonos, azért. „Tényleg?” Nem. Ez baromság, de ebbe nem megyek bele.

Majd egy másik térkép. A Közel-keletről. Ismét egy Magyarország, de most a Kaszpi-tenger déli részén, Irán területén. Ez a keleti nyitás, mondom. Ugyanis arról jöttünk. És szeretnénk ápolni a kapcsolatot. Türkménekkel, perzsákkal, egyéb nemzetekkel. „És ez baj, mi? Ha maguk a nemzeti létezésüket utálják, akkor ez egy paródia megint, igaz?” Nem. Én személy szerint abban a térségben érzem a legjobban magam, legutóbb Teheránban, ha valaki ajánl egy színházi rendezői állást, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. De ez magánügy. Illetve ez csak az én… a plakát készítője ironizál múltunkkal, a kormány törekvéseivel, az új kapcsolatokkal, mit tudom én, unom már ezt az érvénytelen és szerencsétlen napi politizálást itt a téren. Nem felháborító. Érdektelen.

„És az ott?” kérdezi az ír. Egy nőnek ne mondjon nemet az ember. Az, mint látja, három vécéajtó, egy női, egy férfi jelzéssel, és a harmadik egy szakállas nő. Oda mennek az egyéb nemi identitásúak. „Aha.” Ez már őt sem érdekli. A magyarországi sajtószabadságot sérelmező plakát mellett elmegy, nyilván ha az egyik legnagyobb téren ki lehet állítani ilyet, akkor hülyeség az egész. Visszafordul. „Maguk nem jól csinálják ezt.” Elmegy, ott maradok egyedül.

Egy régebbi plakáton ez állt, emlékszem: „Ha meg akarod változtatni a világot, változtasd meg magadat”, vagy ilyesmi. Ha azt akarják a szervezők, hogy az ARC megint méltó fényében tündököljön, és a gyáva támogatók ismét jó alaposan megtömjék a szervezők zsebeit… talán ezt az utolsó tételt érdemes lenne megfogadniuk.

Mert a gyűlölet vakít. Vakon nehéz jó döntéseket hozni, egy plakátkiállításon mindenképp.

Pozsgai Zsolt – magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozaik (484) Jobbegyenes (1160) Rejtőzködő magyarország (170) Alámerült atlantiszom (142) Tereb (125) Politika (1562) Tv fotel (65) Mondom a magamét (2068) Gazdaság (588) Emberi kapcsolatok (36) Szépségápolás (15) Sport (724) Kultúra (2) Vetítő (37) Magyar millenium (1221) Irodalmi kávéház (399) Életmód (1) Autómánia (61) Nagyvilág (1562) Világ história (917) Heti lámpás (135) Flag gondolja (30) Egészség (50) Gasztronómia (538) Mozi világ (453)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>