A magyar kultúra napját a Himnusz születéséhez kötjük: Kölcsey Ferenc január 22-én fejezte be a korszakos verset – január 21-én tehát még javában írta.

A tényállás azt is tartalmazta, hogy ama emlékezetes baltüntetésen, amikor a politikus rapper Orbán Viktor hungarocellfejével focizott, egyúttal a Himnusz gyalázatos, trágár paródiáját is előadta. Ez ugyebár nem bűncselekmény, hanem a véleménynyilvánítás diadala, egyúttal pedig a baloldali kultúra piros betűs ünnepe is.

Az már a feledés jótékony homályába vész, hogy ez a politikai performansznak csúfolt vásári hajcihő egy bizonyos Bajnai Gordon trónra emelése érdekében zajlott, nevezett meg is jelent az eseményen, de nem ismerjük a tetszésindexét. Azóta éppúgy angolosan a londoni Citybe távozott (a ballib sajtó kedvenc közhelyével: „a lábával szavazott”), mint nemkülönben nagy elődje, Németh Miklós; szegény Dopemanre meg itt maradt a neheze. Ő pedig hadovált, ahogy a szerény tehetségéből futotta. A szobordöntést némi sztálinozással körített bálványimádás-kritikaként állította be, de arra nem adott magyarázatot, hogy miért kellett a „bálványt” például megszurkálni: én úgy tudom, hogy ez amolyan vudu szertartás. A letört fejjel való passzolgatást a miniszterelnök futballszeretetével hozta összefüggésbe – elképzelni is bizarr, a „művész” mire vetemedik „spontán módon”, ha a kormányfő a tekesport vagy az agyaggalamb-lövészet tántoríthatatlan híve. A vacakolás („eldöntendő jogkérdés”) azon folyt, megvalósult-e a nagy nyilvánosság előtt elkövetett garázdaság bűncselekménye, vagyis Dopeman „kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsított-e, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”. Mert ha igen, akár három évre hűvösre is kerülhet. A bíró szerint nincs garázdaság, mert a szobor eleve ledöntésre készült (azt bírta mondani: „anyagi értékkel már nem bírt”); így a vádlott cselekménye sem erőszakos. A kihívóan közösségellenes, a társadalmi együttélés szabályait közvetlenül és durván sértő magatartás megállapításához pedig hiányzott a tudatosság: rapperünk öntudatlanul ilyen. A megbotránkoztatás sem volt tömeges, elvégre csak minden tévécsatorna közvetítette. De hát „a tanúk sokszor pontatlanul emlékeztek az eseménysorra” – a mozgókép meg ugyebár nem bizonyíték. A jó ízlésről a bíró nem nyilatkozik, mert Kölcsey úgyis halott, s még belegázolna a nagyon is élő Dopeman-rajongók érzékeny lelkébe.

Gondolom, Orbán Viktornak úgy kell ez a jogi cirkusz, mint púp a hátára. Ha „bálvány” volna, az igazságszolgáltatás helyett cinikus „jogszolgáltatásra” berendezkedett bíró már többéves bentlakásos Himnusz-elemző tanfolyamra volna beutalva, a Budai Központi Kerületi Bíróságnak pedig sóval hintették volna be a helyét. De felelős miniszterelnökként még így is összedughatná a fejét Handó Tünde asszonnyal és Trócsányi László igazságügy-miniszterrel: mi van olyankor, ha a bírói hatalmi ág nemcsak a többi hatalmi ágtól, de a valóságtól is függetleníti magát? Elvégre az istenadta nép a politikust választja vagy nem választja újra, nem pedig a bírót…Az egyszerű agyú Dopeman ezalatt ünnepel: nem lát ellentmondást abban, hogy ha az ügye pitiáner, akkor ő – Pityinger – hogy is lehetne valaki. Ha a bíróság igazat ad neki, akkor ugye jogállam van: példaképpé válik, ezrek és ezrek tekintik majd követendő példának. „Nekem minden PR jó” – sugárzik a boldogságtól; és még a bírónak sem kell jutalékot fizetnie. Az ítélet nem jogerős, de a jog sem erős: maradnak nekünk a Pityingerek meg a piti perek.

]]>www.magyaridok.hu ]]>- Csontos János