kivált az agonizáló Szovjetunióban. Augusztus 19-én például (egy nappal előtte, hogy a tagköztársaságok aláírták volna a birodalom egyben tartását szolgáló megállapodást), a hadsereg néhány agg tábornoka puccsot hajtott végre; úgymond „a nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében” őrizetbe vették a mamutállam első (és utolsó) elnökét. A veteránok közleményt adtak ki: „Mihail Gorbacsov elvtárs orvosi kezelés alatt áll, nem képes ellátni kötelezettségeit, így teendőit az alelnök, Gennagyij Janajev veszi át”. A puccsisták rendkívüli állapotot hirdettek ki, ami a gyakorlatban egy háromnapos bohózatba torkollott. Az ötletgazdáknak végül még lelépniük sem sikerült. Nemhogy nem tudták megőrizni a Szovjetunió egységét – felgyorsították a bomlást.

A terrorállam fináléjára decemberben került sor: Gorbacsov karácsony első napján lemondott, másnap feloszlott a Duma, Szilveszter napján pedig a Szovjetunió. Függöny.

Míg odaát meg akarták állítani az idő kerekét, mi idehaza – igaz, két évvel korábban, 1989-ben ugyanezen a napon – felgyorsítottuk. Tegyük hozzá, a sopronpusztai páneurópai piknik szervezői nem gondolták, hogy világtörténelmi eseményhez adják a nevüket, de végül is ezt tették… Még el sem kezdődött a rövidre tervezett határnyitás, amikor az tömeg zömét alkotó, hetek-hónapok óta nálunk „nyaraló” elszánt keletnémetek turisták százai („turisták?” – a vadkeleti kommunista blokk legnyomorultabbjai) valósággal átzúdultak Ausztria, a szabadság felé. Több volt ez, mint határincidens, sokan innen számolják a berlini fal leomlását, a német újraegyesítést, az új Európát.

Mi, piknikszervező magyarok akkor még nem voltunk „nácik”, a vállunkat veregette a Nyugat.   

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>