A párt titkosította a farkasréti temetést – a kolumbáriumi tábla felirata csak annyi lehetett: „Rákosi Mátyás 1892–1971.” Aligha így képzelte el a hazatérést „Sztálin legjobb magyar tanítványa”, aki „gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, s akinek közel évtizedes ámokfutásáról korszakot neveztek el a történészek. Ő volt az ötvenes évek „Szeretett Vezére”, őt ünnepeltették – „lájkoltatták” – a kommunisták a meghurcolt nemzettel. Szó se róla, kivételes ember volt. Már a tanácskommün idején kiderült, hogy „tud valamit”: Kun Béla népbiztossá, majd a Vörös Őrség főparancsnokává nevezte ki az elvtársait is balról előző fiatalembert. Első diadalmenetét 15 év börtönpihenő követte a Horthy-korban. (1940-ben úgy mehetett ki a Szovjetunióba, hogy cserébe visszakaptuk a cári seregek által elkobzott ’48-as honvédzászlóinkat.) A világháború után a kékcédulás „választás” segítségével ott folytatta, ahol abbahagyta. Munkássága címszavakban: egyházüldözés, kitelepítések, Recsk, koncepciós perek, csengőfrász, ÁVH, bitófák…
A tételek hamar összeadódtak: 1956 lett az eredmény.

Hogy „hazatérésének” titkosítása nem volt véletlen, hamar bebizonyosodott. Napokkal később urnafiókját a temetőlátogatók összetörték, sárral, fekáliával kenték be. Hiába helyezték át a sírkert különböző részeibe, mindenütt ugyanez a sors várta.

Ma egy csupasz, R. M. – 1892–1971 szignóval jelölt fiókban gubbasztanak a hamvak a temető valamelyik eldugott szegletében. Unokáink se lássák! Épp elég volt a túlélőknek…

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>