Mottó: „Én Istenem, milyen gyönyörüek –

A szám mindegyik hűsét megkivánja.

Én vagyok itt a friss forrásvizek

hűtlenkedő, havasi Don Juanja”

Áprily Lajos: Parajdi forrásvizek

A természeti katasztrófák mindig mentális katasztrófák következményei. Nem a lét határozza meg a tudatot, hanem éppen fordítva, a tudat határozza meg a létet. Parajd nem akkor zuhant válságba, amikor a Korond-patak beömlött a sóbányába, hanem egy folyamatos lelki, identitásbeli válságban tengődött az utóbbi harminc évben, amit elfedett a hatalmas turistaáradat, és az ebből származó anyagi jólét. Ez a folyamatos körforgás megteremtette a biztonság illúzióját, elkényelmesített egy egész közösséget, akik nem vették komolyan az idők jeleit. Ezt az anyagi és lelki tőkét a parajdiak nem fordították vissza közösségük fejlesztésébe, mert mégis hogy lehet az, hogy teherautó-forgalom száguld keresztül Székelyföld leglátogatottabb turistatelepülésén? Hogyan ülhetnek porfelhőben az Ice Italy kávézó teraszán a turisták, helyiek? Egyébként is, mi köze van Itáliának Parajdhoz? És miért van itt is minden angolul? Fogas kérdés.

Hogy lehet az, hogy Parajdnak nincs látképe, hanem balkáninál is nagyobb összevisszaság, esetlegesség jellemzi, ezt a rendezetlenséget és gondozatlanságot azok a gyönyörű virágok sem feledtetik, amiket éppen most ültetnek ki a közterekre. Hogy lehet az, hogy a parajdiak kétségbeesésükben már azt szeretnék, hogy Parajdon építse fel egy erdélyi vállalkozó a „Drakula” vidámparkját? Az egyik helyi vállalkozónak már van egy ízléstelen és giccses szelfiháza, benne egy Drakula szobával. Valóban nem értik, hogy ez a mentalitás taszította válságba Parajdot?

Beszéltem Parajdon olyan vállalkozókkal, akik őszintén szembenéznek ezzel az identitásvesztéssel, és elmondták nekem, hogy igen, belekényelmesedtek abba a helyzetbe, hogy a bánya miatt így is, úgy is jönnek a turisták, hogy lényegében bármit el lehet adni nekik, törött köcsögöt, ronda sódarabot vagy műanyag vámpírfogat. Ha beázik a bánya, inkább azon zúgolódnak, hogy nehogy bezárják főszezonban javítások miatt, mert az rövid távon jelentős anyagi károkkal járna a vállalkozóknak. Parajd mostani helyzete éppen ezért egy lelki- és identitásválság következménye is.

Az ütött-kopott székelykapura rávetült Drakula hosszú árnyéka. Elmondok erről egy történetet.

Pozitív cikket akartam írni Parajd meglévő turistalátványosságairól, és az Áprily Lajos Emlékházzal akartam kezdeni, mert az mindig kimaradt, Parajdon mindig átsiettem, hát itt az ideje törleszteni a mulasztásomat. Meg akartam látogatni az Áprily Lajos Emlékházat, mert Áprily Lajos írta a legszebben versbe az erdélyi táj géniuszát (Reményik mellett). A ház kívülről jó állapotban van, ám sajnos le van lakatolva a kerítése, tehát nem lehet bemenni a kertjébe, hogy akár egy magyar szalagot kössünk a kis kopjafára, vagy fejet hajtsunk a költő domborműve előtt. Nincs semmi információ kiírva arról, hogy van-e nyitvatartása, vagy foglalkozik-e ezzel bárki – a háznál és a világhálón sincs.

Elmentem hát a polgármesteri hivatalba, és megkérdeztem a polgármestert, hogyan tudnám meglátogatni az Áprily Lajos Emlékházat. Ő sem tudta, kinél van a kulcs, ugyanis a nyugdíjas tanár bácsi, aki harminc éven át közvetítette Áprily szellemiségét és gondozta a házat, két éve meghalt. Elmentem hát az Áprily Lajosról elnevezett iskolába, és az igazgatótól is megkérdeztem, hogyan tudnék bejutni az emlékházba. Ő sem tudott segíteni. Magyarán mióta meghalt a lokálpatrióta tanár úr, azóta nem volt annyira fontos kérdés Parajdon, hogy valakit kijelöljenek, aki legalább kinyitja a házat a turistáknak, ha nem is tart benne idegenvezetést.

Pedig Áprily lelke és Parajd összetartozik.

Az arra járó magyar turisták tehát nem látogathatják meg az Áprily Lajos Emlékházat, ellenben szelfizhetnek Drakulával.

Azt is megtudtam egy helyi vállalkozótól, hogy amikor a vállalkozók egyik informális találkozóján felmerült a kérdés, hogy kezdeni kellene valamit az Áprily Lajos Emlékházzal, például magyarországi szakmai segítséggel modernizálni a tárlatát, felépíteni az „Áprily-brandet”, és ismét a helyi turizmus szolgálatába állítani a költő szellemét, többen azt mondták, hogy minek az? „Hát úgyse’ járnak az emberek múzeumba, ráadásul nem termel elég profitot.”

Nos, ez a kis epizód szimbolizálja az identitásvesztést és a lelki válságot, amiről beszéltem, azt, hogy Parajdnak valójában nincsen identitása. Egy lokálpatrióta ember ilyet soha nem mondana. Hogyha csak a könnyen megszerezhető profit és a pénz igazgat egy közösséget, hogyha ez lebeg a közösség értékhorizontján, akkor ebből a mentális és identitásbeli válságnál sokkal valóságosabb, akár a mostani helyzethez hasonló válságok is következhetnek, mert akinek nem fontos a közösség identitása, kultúrája, annak nem lesz fontos a közösség mindennapi élettere és jövője sem. A hétköznapi dolgok rendje felbomlik, a „minden úgy jó, ahogy van” mentalitása uralkodik el, azért ilyen a szomorú látvány a parajdi községkép: gyönyörű dombok, hegyek ölelte táj, szovjet tagköztársasági és némi balkáni életérzéssel megspékelve.

Nem estem fejre, tudom, hogy Parajd melyik országban található, hogy Székelyföld egy behálózott és megszállott vidék, és a magyar vidékekre nyilván kevesebb pénzt költ a mindenkori román állam, mint másokra. Tudom. De nem mindenről tehet az állam, a helyi közösségben kell kialakulnia a minőség igényének, csak belülről indulhat el a minőség forradalma, egy csomó turistaszemmel is látható gond és probléma helyi szinten is megoldható volna, csak akaraterő kellene hozzá.

Parajd turizmusa és a parajdiak akkor fognak megmaradni és akkor fog a község újra erőre kapni, hogyha először önvizsgálatot tartanak és elgondolkodnak azon, hogy mi a parajdiság, hogy mit kínálhatnak azoknak, akik idejönnek és kíváncsiak rájuk meg a Sóvidék kultúrájára.