Ma 2021 július 29. Márta, Flóra napja van. Holnap Judit, Xénia napja lesz.
Orosz csizmatalpak a lelkünkben

Orosz csizmatalpak a lelkünkben

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Bejelentés alapján fogtak és ítéltek el bennünket a szocializmus megdöntésére irányuló államellenes izgatás vádjával, hét hónap szigorított börtönre.

Kerek harminc esztendeje, 1991. június 19-én hagyta el a záhonyi Tisza-hídon át hazánk területét Viktor Silov, a szovjet hadsereg parancsnoka, az utolsó megszálló orosz katona. Legalábbis fizikálisan.

Engem azzal szerencséltetett a sorsom, hogy az orosz megszállás dísztelen valóságát már egészen korán, születésem napjától élvezhettem, mivel 1952-ben Szolnokon, az orosz laktanya melletti Tulipán utcában láttam meg a napvilágot. Többek között ezzel magyarázható például az is, hogy már hétéves koromban kenőcsszagú, csizmás ruszki katonákkal együtt szívtam stikában a nem kevésbé büdös mahorka cigarettát a laktanya kerítése mellett, és zárhattam anyám parancsára sötétedéskor riglire a szobaablakot, nehogy éjszaka beugorjon rajta az utcáról nőt követelve néhány részeg katona.

Ez a páni félelem és előrelátás, amely több százezernyi magyar család életében sem volt előzmény nélküli, sajnos atyai nagynénémet, Szabó Miklósnét született Franka Máriát nem menthette meg attól – sőt a riglivel zárt ablakok és elreteszelt nagyajtó sem –, hogy egyetlen óra alatt három részeg ruszki ártatlan prédája legyen. A festői szépségű nógrádi Cserhátszentivánt halálfélelem kerítette hatalmába, amikor a Bézma-hegy felől bejöttek az oroszok. Ahol nem hallotta meg időben a vadállati csörtetést a családfő, az édesapa, a fiútestvér vagy a férj, ott a bezárt ajtó- és ablakrekeszek mit sem értek a puskatussal szemben. A szomszédos Alsótoldon az akkor tizenhét éves édesanyámat a többi lánnyal meg asszonnyal még időben a falu temetője alatt ma is meglévő pincébe rejtették, ajtaja elé pedig szénát vasvilláztak takarásnak.

A szentiváni Marika nénémet viszont pőrére vetkőztették, miközben könyörgő hites urát, Szabó Miklós kőművesmestert, közös gyermekük, az egyesztendős kicsi Miklóska keserves sírása közepette géppisztollyal zavarták ki az ablakon át a fájdalomtól megdermedt éjszakába. Mielőtt nekiláttak volna sírva imádkozó nagynénémnek, beittak a pincében talált lila színű nohaborból, amit Miklóska bilijéből kortyolgattak egymás után, mert bizonyára azt hitték a fehér zománcos éjjeliedényről, valamiféle flancos flaska lehet.

Távolságban meg időben sem messze Szentivántól az ugyancsak nógrádi Bercel község mellett, közel a kőbányához, Nyemki-pusztán lakott abban az időben a megbecstelenített Mária nagynéném testvére, atyai nagybátyám, Franka János a családjával meg vagy háromszáz birkájával. Miután Bercelen járva a templomdomb alatti ivóban kapta a hírt a ruszki katonák erőszaktevéseiről, hazaérve az volt az első dolga, hogy az ágya mellé odaállította a kisbaltát meg a rézfejű juhászfokosát. Az asszony és a két lánygyermek már aludtak, amikor Vitéz meg Bogár, a hajtópulik jelezték a gazdának, hívatlan látogatók érkeznek.
János nagybátyám az ajtó mögé húzódva, fegyverben várta őket, és miután berúgták az ajtót, könyörtelenül lecsapott. A két muszka katona élettelen testét az akol mögötti ásott kútba hemperítette, majd néhány berceli terméskővel feldrótozott szekérkereket dobott utánuk, nehezéknek.

Húszéves koromban, 1972-ben beszélt róla először apám, később Marika néni meg Jani bácsi is elsuttogták csendesen, sőt ma is tudom a házat, a pincét, a tanyát és a kutat. Aztán pedig arról beszélt szégyenkezve apám, hogy ő meg kénytelen volt belépni a pártba, mert 1956-ban, amikor a szolnoki főtéren álló szoborról leverték a vörös csillagot, néhány „hazafi” lefényképezte őket. A forradalom bukása után behívatták a tüdőkórházi mentőst a városi pártbizottságra, ahol közölték vele, vagy belép azonnal a pártba, vagy megy a börtönbe, családja meg a levesbe. Amikor az 1970-es évek végén a szívével leszázalékolták, velem íratta meg a kilépési nyilatkozatot.

Jómagam 1975-ben Budapesten, április 4-én, a megszállás harmincadik kötelező ünnepén két barátommal három „láncra vert” magyar zászlót terítettünk a mátyásföldi orosz parancsnoksághoz közeli HÉV-megállóban egy ma is látható Krisztus-keresztre. Bejelentés alapján fogtak és ítéltek el bennünket a szocializmus megdöntésére irányuló államellenes izgatás vádjával, hét hónap szigorított börtönre.

Harminc esztendeje annak, hogy a záhonyi Tisza-hídon át az utolsó megszálló orosz katona is hazament, legalábbis fizikálisan, miközben az én családom és több százezernyi magyar család lelkében örökre otthagyták csizmatalpuk beégett nyomait.

Franka Tibor

A szerző újságíró

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Tv fotel (65) Heti lámpás (255) Történelem (14) Egészség (50) Jobbegyenes (2083) Mozaik (83) Kultúra (6) Irodalmi kávéház (505) Alámerült atlantiszom (142) Vetítő (30) Titkok és talányok (12) Flag gondolja (33) Gazdaság (659) Rejtőzködő magyarország (168) Gasztronómia (539) Politika (1578) Életmód (1) Autómánia (61) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Sport (729) Nagyvilág (1456) Tereb (138) Szépségápolás (15) Belföld (6) Mondom a magamét (5459)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>