Fel van tehát adva az EU-nak az olasz lecke. Pánikolnak is rendesen Brüsszelben és politikai vonzáskörzetében, ahol jobban szeretik a szivarfüstös szobákban kötött alkukat a tömegek voksainál (a brüsszeli szótár azt írja: a populizmusnál). A minap az olasz jobboldal tüntetést volt kénytelen szervezni az Európai Bizottság római képviseletéhez, mert az uniós testület elnöke, Ursula von der Leyen előre bizalmatlanságát fejtette ki az olasz választások várható eredménye miatt. A miheztartás végett egyben fenyegető példaként emlegette fel Magyarország és Lengyelország megregulázását. Élisabeth Borne francia kormányfő erre tett rá egy lapáttal, amikor arról beszélt, ők, franciák odafigyelnek majd, hogy Olaszországban tiszteletben tartsák az emberi jogokat és a terhességmegszakításhoz való jogot.

De mégis, kiknek képzelik ők magukat Párizsban, hogy más országok ügyeibe beavatkozzanak? Mindez jelentős felfogásbeli különbséget tükröz Európában. A magát elitnek kikiáltó szabadcsapat úgy véli, mindent jobban tud, akárkik (történetesen az európai polgárok) és akármikor (legutóbb vasárnap) nyilvánítanak ellenkező véleményt. Aggasztotta őket már a két héttel ezelőtti, szintén a baloldal bukását eredményező svédországi eredmény is. Különösen nagy a riadalom az unió fővárosában amiatt, hogy Meloni személyében Orbán Viktor és a lengyel jobboldali kormány az EU nagy, ráadásul alapító tagállamát képviselő erős szövetségest kap.

Ahogy persze az úgynevezett szocializmus évtizedeiben járta, a legtöbbeket lehet valamivel zsarolni, hogy úgy ropják a táncot, ahogy odafent a nótát húzzák. Az uniós pénzek vagy csurrannak-cseppennek, vagy elakadnak – annak függvényében, megtörölt szemüveglencsével néznek-e épp az EU központjában a demokráciára, a jogállamiságra, látják-e, hogy ott vannak vagy azt látják-e, nincsenek ott. Hárommillióan szavaztak Magyarországon a kormánypártokra? Az olaszoknál pedig tizenkétmillióan? Nem számít! Egyes döntéshozók maguknak vindikálják az igazságot – és kézben tartják a pénzcsapot.