A Gothár-ügyről fogok írni, megint. De hadd kezdjem egy kicsit messzebbről.

A Comédie-Francaise-ben láttam a napokban egy előadást. Ivo van Hove rendezte, Euripidész két tragédiája (Élektra, Oresztész) egy este, szünet nélkül. Nem különösebben tetszett, bár pontosan tudom, hogy nagyszerű rendezőről van szó. Egy-két éve láttam az Elátkozottakat, Visconti filmje alapján készítette az előadást, közel volt a tökéleteshez. De emlékszem egy Pillantás a hídról című előadására is, már javában tartott a migránsválság, Ivo van Hove – természetesen kötelező jelleggel – nyilatkozgatott is a baloldalnak kedves gondolatokat, csakhogy igazi művészként az előadását nem terhelte az adódó aktualitásokkal. Pedig a Pillantás a hídról, ha leegyszerűsítem, úgymond őslakosok és bevándorlók konfliktusáról is szól. De a rendezőt inkább Arthur Miller görög tragédiákra emlékeztető történetmesélése, a magány, az emberek sokszor önmaguk elől is titkolt érzelmei érdekelték, a kemény dokkmunkás szerepét (sajátosan, de rendkívül végiggondoltan) egy érzékeny, intellektuális, fizikailag gyengének tűnő, de természetesen nagy színésznek adta, Charles Berling-nek.

Néztem tehát a világ első vonalába tartozó belga rendezőnek az új előadását, az Élektra/Oresztészt, és részint azért, mert kicsit nehézkes volt, részint azért, mert egyébként is foglalkoztatott az ügy, egy idő után a Gothár-botrány jutott az eszembe.

Persze, Ivo van Hove miatt is eszembe juthatott volna. Eredeti, de eszközei miatt nagyon könnyen másolható színház az övé, feltehetően boldogan meghívná a Katona is. Persze, ha jönne, nagy csalódás lenne később számukra az eredmény. Teszem azt, Corneille-re vagy Racine-ra szerződne, de feltehetően nem arról szólna az előadás, hogy minden magyar fiatal kimegy Angliába dolgozni, mert nem szeretik a Fideszt.

Nem, magáról az előadásról jutott eszembe a szexuális zaklatási botrány és a következményei. A színpad első fele, voltaképpeni kizárólagos játékhelye egy iszonyatos mocsár. Sár, pocsolyák, mocsok. Ez Élektra élettere, és mindenki, aki egyszerre jogos és egyszerre őrült bosszújához kapcsolódik, amint belép Élektra világába (vagyis megérkezik a mocsárba), irgalmatlanul mocskos lesz. Olyan, mint Élektra.

Ez a kép fogott meg, de kizárólag maga a kép, hiszen semmilyen más analógia nincs és nem is lehet. Csak maga a kép.

Vagyis az a mocsár, ami Gothár Péter világa, hogyan mocskolja be azokat, akik védeni próbálják, akik relativizálni akarják a bűneit. Hogyan lesz egyre több szereplője ennek a – fogalmazzunk így – mocskos ügynek.

Hogy Gothár Péter milyen ember, azon lépjünk túl. A balliberális színházi világ egyik kedvence, Schilling Árpád elmondta. Agresszív és visszataszító emberként írta le. Ezt higgyük el Schillingnek.

Csak hát jönnek a többiek, a többi szereplő. Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, aki egy évig nem csinál semmit. Hátha nem derül ki. Vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetője, egy dramaturg, Upor László, aki rektor szeretne lenni. Aki szerint a média (természetesen nem az ellenzéki média) akadályozza meg, hogy feltárják, hogy mi történt, sőt, egyenesen a média a hibás, hogy meg meri kérdezni, mit csinált Gothár Péter, miért nem csinált semmit egy évig Máté Gábor és a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Upor László, aki szerint pszichiátriai problémái vannak azoknak, akiknek nem tetszik a Gothár-ügy és annak katonás-színművészetis kezelése.

Ha már a Színművészeti: a legabszurdabb védekezés az volt, hogy a Színművészeti nem tudott róla. Dehát Máté Gábor egyúttal a Színművészeti egyik vezetője is, tagadhatatlanul az egyik legnagyobb befolyással rendelkező ember ott is. Abban az esetben fogadhatjuk el, hogy a Színművészeti nem tudott már egy éve Gothár botrányáról, ha azt is elfogadjuk, hogy kettő darab Máté Gábor van. Van egy Katona-igazgató Máté Gábor és van egy színművészetis Máté Gábor, és ők nem beszélnek egymással. Ez ugye viszonylag kevéssé tűnik valószínűnek.

Aztán megszólalt egy mérsékelten sikeres filmrendező is, de mert dühös és félti színművészetis munkahelyét, ezért túlteljesít, hűségéről biztosítja Gothárékat és balliberálisnak nyilvánítja a Színművészetit. És valahogy az az érzésem, hogy a sort majd még lehet folytatni. Hiszen a kormány is megszólalt, sőt, cselekedni is fog és ez persze dühíti Máté Gáborékat. Szerintük ugyanis egy nem baloldali kormánynak egyetlen dolga lehet, ami a kultúrát illeti: adja a pénzt és fogja be a száját.

Ha belegondolnak: tényleg csak saját magukra lehetnek dühösek.

Hiszen mennyire egyszerűen meg tudták volna oldani! Miután vércseként lecsapott a Katona József Színház a MeToo-kampányra, Máté Gábor fejében hogyhogy nem gyulladt ki azonnal egy kis piros lámpa, egy évvel ezelőtt, amikor megtudta, mit csinált Gothár? Hogy ebből nagy baj lesz még? Természetesen azt nem gondolom, hogy elvi okokból kaparintották meg a MeToo-barát színház címét (most egyébként éppen zöldek...), azt sincs okom feltételezni, hogy Máté Gábor erkölcsi okokból érezte volna egy éve, hogy valamit kell csinálnia. De hogy a Gothárral való sajátos szövetség ennyivel erősebb, mint a puszta vezetői ösztöne? Sőt, ezek után még engedte rendezni is a színházában? Jogi baromságok mögé lehet bújni és ezért nem szólni nyilvánosan, ezzel még próbálkozhatott volna később. Na de nem az a minimum, hogy kirúgja Gothárt? Van egy lebukott zaklató a színházában, a zaklatás ellen (lózungokban) leghangosabban tiltakozó színházban és ennek ellenére újabb munkákat ad neki? Ha félretesszük ezt a mérhetetlen erkölcstelenséget, mégis mekkora hiba ez? Az önhittség, a gőg, a sérthetetlenség köde így elhomályosítja egy ember látását?

Vagy a Színművészeti. Miután Gothár elismerte a zaklatást, nem az lett volna az első vezetői gesztus, hogy azonnal kirúgják a Színművészetiből is? Persze, Gothár az ő világuk nagy hatalmú embere, nyilván vannak Upor Lászlónak emlékei, amikor napokig nem válaszol Gothár egy e-mailre, a rettegésben eltöltött órák, de hogy ha igen, mi lesz a válasz, néhány emlékkép, amikor Gothár csak alig köszön vissza a folyosón (óh, jaj, ez most mit jelent?). Na de akkor is: hogyhogy nem szólal meg legalább valami minimális vezetői ösztön? Ha már más nem.

Azt, hogy a színházba járó, a művészetet szerető embereket (röviden: nézőket) megpróbálják tiltakozásszerűségekre rávenni, hát... nem meglepő. Karácsony Gergely sürgölődése meg még kevésbé. Karácsony Gergely. Egy ember, személyiség nélkül – miért is ne ugrana rá bármilyen ellenzékinek tűnő konfliktusra, és miért is ne akarná őt egy magát nehéz helyzetbe kormányzó, ellenzéki attitűdű kulturális világ használni?

Hát persze. A mocsár.

Gábor László -]]> www.888.hu]]>