- 0
Nyílt levél egy buborékban élő, magából kifordult és magára maradt, gyémánt fokozatú tiszáshoz.
Kedves tiszás olvasó! Hónapok óta bekuckóztad magad a digitális térbe. Szorgalmasan írod a gyűlölködő kommentfolyamokat. A Tiszával kelsz és fekszel, a munkádat már jó ideje elhanyagolod, a feszültség már az egészségedet is megviseli. Az indulatod a nap végére sem csökken. Mint egy mosdótál szennyes tartalmát, rálöttyinted a családodra.
Sokáig fel sem tűnt neked, hogy az utóbbi időben kerülnek a rokonok, ismerősök, barátok. Azt beszélik rólad, olyan lettél, mint egy levakarhatatlan Jehova tanúja, aki vöröslő fejjel hadarja a mantrát. Mint egy recsegő lemez, amit mindennap, egész nap újrajátszanak. A csendes óráidban néha eszedbe jut, hogy nincs ez így jól.
Valamit elrontottál. Már nem önmagad vagy. Csak egy báb, amit valaki más mozgat. A szöveg sem a tiéd, amit naponta felmondasz. Csak az eredmény a tiéd. Amit a tükörben látsz.
Már nem az vagy, aki korábban voltál. Akinek otthon, a munkahelyen, a lakóhelyeden ismertek. Valami végzetesen átfordult benned. De talán még menthető vagy, még visszatérhet a régi éned. Lehetsz újra apa, anya, barát, segítőkész szomszéd, kedves társasági ember. Most még talán kiöklendezheted magadból a gyűlölet fertőjét, ami gazdatestként használ és növekszik benned. Ami nem hagy élni. Aludni. Megkeserít, megbetegít, a környezetedet elfordítja tőled.
A családtagok az elején még buzgón bólogattak. Jól mulattak a kemény szövegeiden. Te pedig egyre lelkesebb lettél. Aztán a lelkesedés helyét elfoglalta az indulat és a gyűlölet.
Már nem ellenfeleid vannak, hanem ellenségeid. Már senkinek sem akarsz irgalmazni. Vélt ellenségeid családjának, kiskorú gyermekeinek, unokáinak sem. A szemeidben ijesztő fények lobognak. Átváltoztál. Imádott gurud képmása lettél.
Most már te is látod, hogy magadra maradtál. A feleséged, férjed, a gyermeked, a barátaid arcáról eltűnt a mosoly. Már nem viccelődtök, nem nevettek egymásra. Hallgatnak előtted és kerülik a tekintetedet, mert minden szavukban a nagy vezetőd elleni kritikát véled felfedezni.
Gyémánt fokozatú tiszás lettél, a családod pedig fél tőled. Annyi rettenetet összeírtál és elhadartál mindenfelé, ami, ha megtörténne, ha megvalósulna, börtönbe juttatna egy egész falut.
Az emberek tartanak tőled. A torz, üveges, merev tekintetedtől. Az egész napra bekapcsolva maradó tiszás üzemmódtól. Otthon sem családi életet élsz, hanem gyűlöletkampányt. A tévé előtt, evés közben. És igen, a hálószobában is. Még az álmaidban is az pörög, hogy „áradjon”.
A családod és a barátaid először még téged féltettek, egy ideje már magukat. Tartanak tőled, mert a szavaid ölnek, gyilkolnak, betegítenek. Már nem apa vagy, nem anya, nem barát és jó ismerős. Nem a kedves szomszéd és a mosolygós kolléga. Csak az üveges tekintetű tiszás, aki nulla-huszonnégyben, már a „Helló!” és a „Jó napot!” utáni második mondattól végtelenített kampányszöveget tol. Mint egy vezető nélküli, elszabadult úthenger. Meneküljön, aki tud!
A gyermeked, akivel korábban még összenevettetek, ma már kerül. És ami rosszabb, szégyenkezik is miattad. Folyton azt hallja a társaitól, hogy apád, anyád túltolta a biciklit. Belefulladt a Tiszába.
A kedveseddel elapadtak a jóízű beszélgetések. Gyomorideggel néz rád, amikor szólsz hozzá, mert tudja, hogy a következő mondatod egy káromkodó orbánozás lesz, ami olyan terjengősre nyúlik, mint egy se füle, se farka Magyar Péter-beszéd.
Amikor egyedül maradsz, amikor éppen nem a telefont nyomkodod, amikor van pár perced szabadon gondolkodni, néha fájdalmasan beléd hasít a tudat, hogy neked sem jó ez. Ez az állapot. Az, akivé lettél. Már nem a saját életedet éled. Csak egy felhasználható, majd eldobható tárgy vagy. Más mondja meg, mit gondolj, mit szólj és csinálj.
Kiábrándultál. Önmagadból is. Magadnak is terhére vagy. A szektás társaidat is meggyűlölted. Akikkel eddig is csak annyi kötött össze, hogy közösen gyűlöljétek a fél országot. Már magadat is gyűlölöd. Azt, aki lettél. Egy guru nyomorúságos szolgája. Aki ugyanúgy feladtál mindent, mint ő. A barátokat, a családodat. Önmagadat.
A tükörben már nem önmagadat látod. Egy idegen arc néz vissza. A guru vonásaira emlékeztet. Nincs csend a lelkedben. Az indulataid egyre gyakrabban kitörnek belőled. Ám haragodat nem a gurura és nem a szektás társaidra árasztod, hanem a családodra. Azokra, akik nem tehetnek semmiről.
Őket már elveszítetted. Utánuk pedig az országodat is. A biztonságodat. A nyugalmadat. A kiszámítható életedet. Az állásodat. Mindent, amihez hozzászoktál, amit lazán igénybe vettél. Ami kellett és jó volt neked. Mindezt azért, hogy a gurut trónra ültesd.
Vajon van-e még benned annyi őszinteség és lelki erő, hogy átgondold, megéri-e? Kész vagy mindent feláldozni?
A gurud nem tűri az ellenmondást. A tiédet sem. Egyetlen laza mozdulattal elpöcköl a semmibe. Tudom, ezt olvasva már mozdul is a kezed, hogy reflexből írj valami durvát. Úgy, ahogy szoktál. Miközben egyre gyakrabban azzal szembesülsz, hogy olyan úton jársz, amin elvesztetted egykori önmagad. S végül elveszítheted a hazádat is. A neked is biztosított előnyöket. A lehetőségeket. A szabadságot, hogy elmondhasd, hogy szabadon gyűlölködj is akár.
Mi lesz, ha mindezt elveszíted április 12-én? Akkor már nem lesz visszaút. Mert a gyűlölet nem tart meg. Arra nem alapozhatsz egy stabil, rendezett életet.
Mi lesz, ha mindent elveszítesz?!
Fábián Tibor
A szerző nagyváradi író, újságíró
