Sztálinról nem szólt, holott Lenin kiválasztott embere volt, ha hihetünk Stephen Kotkinnak, aki Londonban jelentette meg Sztálinról tervezett életrajza első kötetét (Stalin 1. Paradoxes of Power 1878–1928). A huszadik századi gonoszság és elvetemültség csak Hitlerrel párhuzamba állítható alakja rémisztő, de igazából mára senkit nem érdekel. Holott tevékenységének hatásaival és utódaival ma is együtt élünk. Kotkin műve új perspektívából közelíti az első kommunista éveket, a mű megismerése különösen hasznos lehet a félrevezetett kelet-európai országokban. A cikk írása során felhasználtam Jörg Baberowskinak a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent recenzióját.

Egy mozgalom első évei és az alapítók élete, tettei visszaköszönnek utódaik, követőik viselkedési mintáiban, cselekedeteiben és szavaiban. Amikor eltűnik az alapító befolyása, a mozgalom is megszűnik. A kereszténységet és a keresztények viselkedését akkor értjük meg legjobban, ha az evangéliumokat, az apostolok cselekedeteit vagy az apostolok leveleit tanulmányozzuk. A kommunisták politikáját, az általuk létrehozott államok és az utódállamok működését, a későbbi korokra itt maradt egykori kommunisták (ma: úgynevezett szocialisták vagy liberálisok) viselkedését, nyilatkozatait, cselekvési mintázatait, a kommunista marxisták által ránk hagyott romhalmazból való társadalmi, morális és gazdasági kilábalás elképesztő nehézségeit akkor érthetjük meg, ha a „kommunista apostolok” életét, tetteit, mondásait vizsgáljuk. Az angol szerző műve elfeledett és elfedett tényeket idéz föl az első évekből.

Sztálint a kíméletlen hatalomgyakorlás megtestesüléseként mutatja be. A könyv a bolsevikok hatalmának kiépítéséről és az ezzel együtt járó tébolyról szól. A cári Oroszországban teljes volt a káosz, a birodalmat a háború teljesen kivéreztette. Az elégedetlenkedők forradalmi szerveződéseket hoztak létre, de tanácstalanságuknál csak anarchikus beállítódásuk volt nagyobb, a jövőről nem volt elképzelésük, céltalanság, a stratégiai gondolkodás hiánya jellemezte őket. Bizonytalanok voltak, senki nem látta át a katonai, politikai, gazdasági helyzetet. Az ország nagysága, az infrastruktúra fejletlensége nemcsak a cári, de bármilyen színezetű központi uralom bukásához vezetett volna. Amikor Lenin vezetésével a kormány megbuktatását elhatározták, valójában fogalmuk sem volt, hogy utána mi legyen. Egy pillanatra sem lehettek biztosak abban, hogy másnap nem őket zavarják-e el ugyanúgy.

Az új vezetők – Lenin, Trockij, Sztálin és Szverdlov – híján voltak az igazgatási gyakorlatnak. Börtön- és bujdosástapasztalatuk volt, emigrációs élményeik, de hogy miként kell államot szervezni és irányítani, arról fogalmuk sem volt. Rettegtek, hogy bármikor újra az üldözöttek sorsára jutnak. A hivatalnokok megtagadták a földalatti szervezkedésből fölbukkanó bolsevikokkal való együttműködést. Az utcákon erőszak uralkodott, a német császári csapatok fenyegettek, senki nem tudta, ki fog győzni. A bürokratáknak jó tanácsot adott, aki óvatosságra intette őket. Rendőrség nem volt, az utca rablók és fosztogatók szabad terepe lett. Lenint 1918-ban kirángatták autójából, kirabolták, majd magára hagyták.

Kotkin dadaista hatalomgyakorlásként jellemzi ezt a zűrzavart. Szerinte Lenin állama az utca és az alvilág hatalmát lemásolva rabláson, megfélemlítésen, terroron, privilégiumok újraosztásán és jogfosztáson alapult. Nem törvény fegyelmezte a rablókat, hanem rablók határozták meg a törvényt. A rendőrség inkább rablóbandához hasonlított, a hivatalok általánossá tették az utcai terrort. Minden problémát erőszakkal, elhallgattatással oldottak meg. A polgárháború kitörésekor gátlástalanságukkal, kegyetlenségükkel, ellenfeleik totális megsemmisítésével értek el sikereket. Kotkin kiemeli, a marxista bolsevikok és hatalmuk a polgárháború termékei, gondolkodásukat ez formálta, az államot a hideg polgárháború logikájára építették. Hatalmuk teljében a Szovjetunióban és a környező országokban mindvégig a társadalom elleni polgárháborút folytattak. Ez képezte politikai identitásukat, ennek köszönhették megszületésüket és fönnmaradásukat. A polgárháború intézményeinek kiépítésével tudtak túllépni a dadán, ez adta politikai kultúrájuknak a sajátos és történetileg is összetéveszthetetlen formáját.

A társadalom modern átalakítása sok országban program volt a huszadik század első felében. Az amerikai gondolkodók, John Dewey-vel az élen, figyelmeztettek, a társadalom elleni háború a társadalmi szövet pusztulását idézi elő, évszázadokra tartóssá teszi a válságot, és nem vezethet felvirágzáshoz. Az amerikai modernizáció immár több mint kétszáz évvel ezelőtt elkezdett útja ezen a belátáson alapult, az ottani gondolkodók a széles körű oktatás lehető legmagasabb színvonalát jelölték ki a szabadságra alapozott társadalom civilizációjának, életszínvonalának legbiztosabb előrevivőjének. Felismerték, hogy ezzel lehet öntudatos, saját életüket kézbe vevő, elnyomhatatlan, demokráciát létrehozó és fenntartó polgárokat nevelni – és nem erőszakos alávetéssel.

A marxista bolsevik hatalom „morális gerinctörésre” alapozott kiépítésének leírása után lép föl Kotkin művében Sztálin. A tettek embere, mester az intrikák saját javára való felhasználásában, ellenfelek kikapcsolásában és az erőszak erkölcsi aggályok nélküli alkalmazásában, a gerincroppantásban. Rendkívüli hatékonysággal tette, amiről mások csak beszélni mertek. Ilyen embereket keresett Lenin, aki a szerző szerint mindig is támogatta Sztálint – bár a marxista mitológia mást állít. Sztálin gyorsan megértette, hogy annak van hatalma, aki a leghatékonyabban és leggyorsabban szövi maga körül a hálózatot a neki kiszolgáltatott személyekből és intézményekből. Ő építette föl saját céljainak megfelelően a párt szerkezetét, melynek ellenőrzését is kézben tartotta. Kotkin szerint Sztálin államának építőkövei a bizalmatlanság, a gyengeségből adódó kényszerek és az erőszak.

A Vörös Hadsereg az 1920-as évek végén még gyenge, országvédelemre képtelen; Sztálin elhatározza, hogy a birodalom önerejéből építi föl hadseregét. Forrás hiányában hozzálát a vidék kifosztásához, a kollektivizáláshoz, a földművelők városba tereléséhez, kell a munkaerő a nehéziparba. Ha az állam döntést hoz, a falusiak ne tanúsíthassanak többé ellenállást. Sztálin megrázkódtatásként élte meg, hogy 1928-ban kiadott rendeletei visszhang nélkül maradtak. Amikor vonattal megérkezett Nyugat-Szibériába, a világproletariátus vezetőjének azt kellett látnia, hogy sem utak, sem autók, sem telefonok nem voltak. Szánkón vitték faluról falura, ahol szembesült a kunyhókban élő falusiakkal. Ilyen feltételekkel hogy lehetne kiépíteni a proletariátus világhatalmát? A terményeket be kell szolgáltatni, a mezőgazdaságot nagyiparivá kell tenni, az infrastruktúrát ki kell építeni, ha kell, erőszakkal, adta ki az utasítást a nagyúr (korabeli álcanevén „elvtárs”).

A bolsevikok már a polgárháború alatt rettegésben tartották az embereket, ahol érték, kifosztották a falusiakat – ez a fosztogatás volt sikerük záloga. Miért is mondtak volna le később az erőszakról, ha ezzel tudtak hatalmat szerezni és megtartani? „Sztálin az erőszak főpapja volt”, írja a szerző, a polgárháború gyermeke, aki államot csak mint erőszakos elnyomó szervezetet tudott elképzelni. Rendszerét olyan alattvalókra építette, akiknek sikerült eltörni a gerincét – jól tudva, hogy az ilyen soha, még a rendszer eltűnése után sem fog többé kiegyenesedni.

A központi hatalom rablásra alapozott páratlan sikerű kiépítése a gerinctörés narkózisaként hatott, a marxista kommunisták mámorosan követték. Miközben alávetették magukat a mélyen gonosz embernek, maguk is azzá váltak, életük a pártban pokollá vált, az emberek életét is azzá tették, míg végül mozgalmukat és országukat is a történelmi léptékű pusztulásba rántották. Innen kellene felegyenesedni.

Boros János

A szerző filozófus, egyetemi tanár

]]>www.napigazdasag.hu]]>