Ma 2019 december 11. Árpád napja van. Holnap Gabriella napja lesz.
406fc9063a11713702aa1bc51da64f63.jpg

L. Simon László blogja - Kultúrpolitika és kánonok: mi a valódi kérdés?

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Fontos, hogy a kultúrpolitika különböző szereplői képesek legyenek érdemi vitát folytatni egymással, bár a nyilvános pódium beszélgetéseken a párbeszéd iránti nyitottság gyakran nagyobbnak tűnik, mint a valódi „terepmunka” során.

És persze az érintettek politikai vagy intézményes szerepüktől függően igencsak eltérő dolgokra helyezik a hangsúlyt, más perspektívából szemlélik a terület fő kérdéseit. Ez volt jellemző a Heti Válasz, a Századvég és a Széll Kálmán Alapítvány ]]>Kultúr/politika című konfrenciáján]]> rendezett kerekasztal-beszélgetésre is, amelynek magam is részese voltam: óhatatlanul mást tart fontosnak a művészeti köztestület elnöke (Fekete György), az egyik nagy nemzeti kulturális intézmény frissen kinevezett vezetője (Vidnyánszky Attila), az ifjúkonzervatív lap- és honlapszerkesztő (Békés Márton) vagy a volt LMP-s képviselő szépíró (Kukorelly Endre).

 

A magam részéről két, egymással összefüggő szempontra próbáltam felhívni a figyelmet, részben a beszélgetést vezető G. Fodor Gábornak a kultúra és a művészetek autonómiájára vonatkozó kérdéséhez kapcsolódva. Ezek egyike a különböző kulturális kánonok egymás mellett élésének ténye, a másik pedig az, miként is kellene a kultúrpolitikának ehhez a helyzethez viszonyulnia. Vajon feladata-e a politikának, hogy döntsön a versengő kulturális vagy művészeti irányzatok, felfogások között? Illetékes-e abban, hogy – Illyést parafrazeálva – beleszóljon a művek más művekkel folytatott vitájába?

Először is le kell szögeznünk, hogy a 20. századtól – pontosabban a romantika utáni korszaktól – kezdve nem beszélhetünk egységes művészeti kánonról. Az átfogó korstílus hiánya, a versengő művészeti és művészetelméleti iskolák oda vezettek, hogy egymás mellett létező értelmező közösségek alakultak ki, különböző értékrendekkel. A hazai kulturális életben ráadásul az esztétikai törésvonalak mellett határozott politikai törésvonalak is jelentkeznek, amelyek nem feltétlenül esnek egybe. A különböző táborok – Békés Márton kifejezésével élve: rivális törzsek – pedig többnyire csekély hajlandóságot mutatnak arra, hogy elismerjék a nem közéjük tartozók szellemi teljesítményét.

G. Fodor Gábor a politika autonómiájára is rákérdezett, aminek a létjogosultságát én erősen megkérdőjeleztem, hiszen a különböző társadalmi csoportoknak, szakmai közösségeknek éppen a saját érdekeik képviselete miatt érdemes belépniük a politika, akár a pártpolitika világába. A politika nem lehet zárt, nem kasztosodhat, mert így éppen az eredeti feladatának, a társadalom, az ország, a nemzet ügyeinek igazgatására és szolgálatára válik alkalmatlanná. Más nem fogja a kulturális élet szereplőinek a képviseletét ellátni, csak az, aki belülről ismeri a szélesebb szakmai közösségeket, s aki érdekelt azok helyzetének javításában. Persze jómagam nem hiszek a művészeti szféra teljes autonómiájában sem; a politika intézményfenntartóként, a jogszabályi környezet alakítójaként természetes módon jelentős befolyással van a művészeti-kulturális folyamatokra. Mindez azonban nem jogosítja fel a politikusokat arra, hogy döntsenek a versengő kánonok között. Korábbi kormányzati munkám során azt éreztem az egyik legképtelenebb helyzetnek, amikor egy államtitkári értekezleten arról folyt a vita több tárca képviselői között, hogy mely íróink kerüljenek be a Nemzeti Alaptantervbe, és melyek kerüljenek ki onnan. Ezzel pedig nemcsak az a probléma, hogy a politika túllépi a saját illetékességi körét, hanem az is, hogy egy részletkérdés kedvéért figyelmen kívül hagy egy sokkal alapvetőbb és súlyosabb kérdést.

A fő kérdés ugyanis nem az, hogy kit fognak olvasni a következő nemzedékek, hanem hogy fognak-e egyáltalán olvasni. A mai technológiai és az ezzel együtt járó életmódbeli változások gyökeresen átformálják a kultúra befogadásának módját, ezért a kultúrához való hozzáférés klasszikus csatornái egyre kevésbé bizonyulnak hatékonynak. Az a kultúrpolitika, amely kánonvitákat folytat, annak a végiggondolásától veszi el az időt és az energiát, miként lehet képes a kulturális és a politika szféra együttesen megfelelni ennek a kihívásnak. Véleményem szerint ma a kultúrpolitika feladata sokkal inkább az, hogy meggyőzze a versengő kánonok képviselőit arról: minden elvi különbségük ellenére együtt kell munkálkodniuk azon, hogy az általuk létrehozott szellemi teljesítménynek a jövőben is legyenek értő befogadóik.

L.Simon László - ]]>http://lsimon.blog.hu/]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Tereb (138) Mondom a magamét (4143) Nagyvilág (1440) Politika (1571) Vetítő (37) Rejtőzködő magyarország (171) Gazdaság (633) Jobbegyenes (1649) Mozaik (42) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Heti lámpás (221) Flag gondolja (33) Történelem (13) Kultúra (4) Tv fotel (65) Gasztronómia (539) Belföld (5) Alámerült atlantiszom (142) Szépségápolás (15) Irodalmi kávéház (474) Egészség (50) Életmód (1) Sport (729) Autómánia (61)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>